Az utolsó szelet Mandarin

 

Hónapok óta nem írtam. Az életem teljesen megváltozott. Esélyem se lenne leírni mindazt a rengeteg dolgot, ami az elmúlt fél évben történt velem. Meg se próbálom, hiszen nem ezért jöttem.

Ne nézz Rám!

Nem is olyan rég arról írtam, hogy nézz rám, lásd meg ki vagyok valójában. Lásd, hogy mennyire nem szerettem magam.
Ma arról írok, hogy ne nézz rám, hogy ne lásd meg azt, aki valójában vagyok. Ne nézz rám, mert még én is undorodok magamtól.
Íme, az önértékeléssel való küzdelmeim második menete.

„Te nem vagy normális, az érzelmeid ide oda csapongnak, most is itt bőgsz valami ostoba dolgon és különben is…”
„Aha látod rögtön tudtam, hogy a szent szenvedésed csak addig tart amíg valami más valami nagyon emberi el nem tereli a figyelmed. „
„Na látod, mégse vagy annyira fontos, nem Veled foglalkozik, igazából leszarja, hogy mi zajlik benned. De miért is csodálkozol, hiszen Te mindig csak a sokadik lehetsz, nemhogy első, de még dobogós sem. Pláne ha így vergődsz, mint most.”

Ezekkel a vádlásokkal kezdődött életem eddigi legkeményebb időszaka.
De nem ezek voltak az utolsó mondatok, amiket a fejemhez vágott a „drága”.
Teljes sortüzet bocsátott rám, a golyók pedig szépen libasorban találták el a legfájóbb pontjaimat.
Azt mondta, hogy szánalmas vagyok és kibírhatatlan, hogy én vagyok a szeretetre legméltatlanabb ember a világon. Megfeszültem, dühös lettem, eltoltam magam mellől az embereket aztán mikor már nem bírtam tovább összetörtem, zokogtam és vergődtem azon, hogy hogyan engedhettem, hogy úrrá legyen rajtam. Sírtam azon, hogy hogy lehettem ilyen béna, aztán azért akadtam ki, hogy miért vergődök és sírok ennyit. Míg végül meg nem érkeztem az önutálat völgyébe.
Undorodtam magamtól és mérhetetlenül sajnáltam azokat az embereket, akiknek szeretniük kell engem.
És így ment ez órákon és napokon keresztül. Aztán mikor már tényleg alig bírtam elviselni magam egy váratlan pillanatban eszembe jutott az az agyoncsépelt mondat, hogy Isten feltétel nélkül szeret.
Nem bírtam felfogni, nemhogy elfogadni. Aztán végre valahára elkezdtem gondolkodni.
És arra a következtetésre jutottam, hogy az Isten maga a szeretet. Vagyis nem tud anélkül létezni, hogy ne szeretne. Szóval, ha én nem hiszem el azt, hogy az Isten szeret azzal igazából  azt sem hiszem el, hogy az Isten létezik. Ha viszont Ő nem létezik, akkor az elmúlt 6 évem, ami igazából az életemet jelenti, szintén nem létezik. Ugyanis én az elmúlt 6 évben csak az Istennel együtt voltam hajlandó létezni. És hát ahhoz, hogy komolyan megkérdőjelezzem a nyilvánvalót, hogy az Isten létezik még önmarcangolásom legmélyebb bugyraiban sem volt pofám.
Tehát fájva, de be kellett látnom, hogy az Isten tényleg feltétel nélkül szeret.
És mindazok a dolgok, amiket a Vádló folyton folyvást ismételget, azok hazugságok. Szemen szedett hazugságok. Csak azt akarja elérni velük, hogy összeomoljak és feladjam, azt akarja, hogy ne érjem el a célt.

Én meg csak fetrengtem a porban és már az is fájt, ha fel kellett emelnem a fejemet. Hogy felálljak és elinduljak? Olyat aztán el sem tudtam képzelni, de tudtam, hogy nem maradhatok egyhelyben.
Ezért szépen lassan, a legnagyobb fájdalmak közepette elkezdtem kúszva vonszolni magam a porban.
És jelentem még most is kúszok. Ma már kicsit gyorsabban, mint tegnap. Holnap talán négykézláb kotrok, az is lehet, hogy jövő héten már két lábon állok. Nem tudom, hogyan, de azt tudom, hogy haladni fogok. Nekifeszülve, a célom felé. És nem fogom elfogadni a Vádló rágalmazásait és hazugságait.
Mert tudom, hogy aki a leginkább számít, az mindig látja bennem amit Ő készített, a tökéletes csodát.

Az első szerelem

Az első szerelem emléke mindannyiunkban mély nyomot hagy, hiszen megértjük mire is lettünk teremtve,  rájövünk, hogy mi az az egyetlen dolog, ami életben tart minket. Amikor a szívünk először borul lángba, amikor minden porcikánkból valamilyen természetfeletti szeretet, szerelem árad.
Az ember megelevenedik, mikor szeret és szeretik. Ez az, ami éltet minket, be kell látnunk.
S az első szerelem tapasztalatai pedig kihatnak egész életünkre. Egyeseknek emlékké válik, amely megmosolyogtatja őket még évtizedek távlatából is, mások pedig sosem szűnnek meg szeretni az első nagy szerelmet.

Én az utóbbi csoportba tartozom. Mai napig elemi erővel él bennem a szerelem, afelé akit először szerettem úgy igazán. Nem felejtem el a percet, amikor először találkoztam Vele. Ha becsukom a szemem visszarepülök az időbe, mikor megfogtam a felém nyújtott kezét. Emlékszem mikor örök szerelmet fogadtam neki. Mikor azt mondtam, minden körülmények között kitartok mellette, mikor azt ígértem hűséges leszek. Ótejóég hányszor mondtam ezt neki.
És hány milliószor szegtem meg az eskümet. Hm, van még mit tanulnom a hűség területén és látom is hogy fejlődöm. Már egyre kevesebbszer kell szégyenemben a padlón kúszva, sírdogálva visszajönnöm Hozzá.
De neki mindez nem számított és nem számít a mai napig sem. Nem számolja a hibáim, előtte nincsen bűnlajstromom. És bármit is tettem ellene Ő sosem szűnt meg szeretni egyetlen pillanatra sem. Évekkel ezelőtt azt ígérte, hogy feltétel nélkül örökké fog szeretni, és Ő ezt be is tartja. Velem ellentétben Ő hűséges.
Elviseli ha hisztizem, mellettem van, ha vergődöm mint egy 5 éves kislány, támaszom, amikor összetörve zokog a padlón. Ő ott van velem minden helyzetben, ha kell megvigasztal, élettel tölt meg és velem együtt nevet.
Azt mondják az első szerelem a legtisztább. Igazuk van, nincs benne semmi sallang, se kényszer, se megfelelni akarás, se elvárások csak a színtiszta szerelem van, aminek egy döntés az alapja.
Mert valakit igazán feltétel nélkül szeretni az egy döntés. Egy olyan felülírhatatlan, összetörhetetlen, biztos alap, amire építkezhetünk, amin állva egy életen át szerethetünk.
Az első szerelem mindannyiunkban mély nyomot hagy, hiszen megértjük mire is lettünk teremtve, rájövünk, hogy mi az az egyetlen dolog, ami életben tart minket. Az én szívemben az első szerelem tüze most is ég.
Hát a Tiédben?

xoxo. Tirza

Várfalak mögött

Építünk. Vért izzadva, verejtékezve keverjük a habarcsot. Karunk megerősödik a folytonos téglaemelgetés miatt. Építünk, akkor is ha esik, vagy ha fúj, ha rekkenő hőség tombol, vagy téli fagy pusztít. Nem törődve a körülményekkel csak építünk, megszállottan, önkívületi állapotban. Néha a fejünkbe fészkeli magát a gondolat, hogy jobb lenne abba hagyni, fel kéne adni, mert nem bírjuk tovább. De végül mégsem merjük ezt meglépni. Egyre magasabb falakat emelünk. Azon agyalunk hogyan tovább? Megelégedjünk, majd  egy kis kőből épült házikóval?
Persze,hogy nem. Soha-soha nem elégedünk meg.
Így hát nem marad más hátra építkezünk tovább, egyre több a fal, egyre magasabb tornyok épülnek. Az idő közben telik, lemaradunk dolgokról, csak azért, hogy biztonságos erődöt építsünk. Ha egyszer befejezzük a munkát, megelégedést erőltetve járjuk végig a kőfal labirintust és határozottan jelentjük ki, hogy ide nem jut be senki. Aztán egy pillanatra megtántorodunk és elgondolkozunk azon, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőlünk.

Elégedettséget, biztonságérzetet, hiányérzetet, netán ürességet, fájdalmat, szomorúságot?
Felvetül bennünk a kérdés, hogy fogunk így élni életünk végéig?
Ajtót az pedig nincs. Se ki, se be.
Vajon képesek lennénk lerombolni a falakat, azokat a falakat, amiket olyan pontossággal építettünk, azért, hogy ne a magány legyen az osztályrészünk?
Sajnos nem. A vár áll, a falak szilárdak, mi pedig saját magunk csapdájába estünk.

Ha itt érne véget a történet, az elég nyomorúságos lenne. Milyen kegyelem, hogy nem kell ennek itt megállnia. Milyen hihetetlen, hogy van valaki, aki meg akar ismerni minket. Aki szeret annyira, hogy áttörjön a falakon, és átverekedje magát minden akadályon.
Hiszem és tudom, hogy egyetlen egy valaki képes csak erre. Egyetlen egy embernek van a kezében olyan légkalapács, ami képes rést ütni a falon, ami összezúzza a köveket.

A fegyver a feltétel nélküli szeretet, és ez az ember pedig Te vagy.

 

xoxo. Tirza

Ajándék vagy

Belém hasít egy gondolat. Éjszakai merengéseim haszontalan gondolatai között találok egy fontosat. Kiragyog, mint a gyémánt a kavicsok közül. Az jutott eszembe, hogy mire volt jó az elmúlt 4 év. Annyit buktam, az életem bizonyos (szinte minden) területén, hogy az már szánalmas. Annyi sebet kaptam és be kell látnom még többet ejtettem. Többször felmerült bennem a kérdés: miért? Mire lesznek a fájó és kellemetlen tapasztalatok jók? Mit képes kiformálni belőle az Isten? Be kell valljam, hogy értelmes válaszokat nem igen találtam. Aztán ma mikor jelentéktelennek tűnő szokásos elalvás előtti eszmefuttatásomat végeztem, mielőtt elindulhattam volna a hiábavaló ábrándozás útján, szembe jött velem a válasz. Válasz a 4 éve újra és sajnos újra felmerülő kérdésemre. Mire lehet mindez jó?

Tudjátok, hiszek abban, hogy az Isten mindenből a legjobbat hozza ki. Azért, mert bízok Benne és azért is mert, már jó párszor tapasztaltam. De persze a folyamatok sosem voltak tiszták előttem. Előre sosem tudtam meghatározni, hogy a folytonos baklövéseimből mit lehetne kihozni ami, több értékkel bír, mint az a szó, hogy „elfogadható”. Még jó hogy az Istent tudta, és tudja a mai napig is.

Az Isten ajándékot készít. Ajándékot készít belőled. Utánozhatatlan, felbecsülhetetlen, legdrágább kincset, amiben gyönyörködik. Hogy ki kapja ezt az ajándékot? Hát az, akit Ő méltónak talál arra, hogy egy életen át szeressen. Az ajándékozottnak pedig türelemmel kell várnia. Míg vár az Isten belőle is ajándékot formál. Türelmes, Istenben bízó, sziklán álló méltó jutalmazottat.

De mit is jelent az ajándékká válás folyamata? Azt, hogy olykor elesel, hogy megtanulj felállni. Néha pedig összetörsz, hogy megtapasztald milyen, ha felépítenek újra, és újra. Sebeket kapsz, hogy hagyd azokat bekötözni, és sebeket ejtesz, hogy megtanuld minden tettedet és szavadat kellőképpen értékelni. Hogy tanulj csöndbe lenni, és hangosan kiáltani, hogy tanulj kitartani és ha kell megbocsátani.
Lehet, hogy az életed során mindez rengetegszer fordult már elő veled és mikor padlón voltál, vagy miután felálltál és visszatekintettél értetlenül pislogtál. Lehet sokszor tetted fel a kérdést, ennek az egésznek mi értelme?

Nos, kedves olvasó el kell mondanom (az előző fél oldal fejében) mindez arra volt jó, hogy az Isten tökéletes ajándékká formáljon. Mert eljön majd a nap ( hidd el tényleg eljön ) amikor átadásra kerül a sor. A megpróbáltatások során, gondolj arra, hogy egyszer majd Te is drága ajándék lehetsz, s minden lépés, minden mozdulat, ami kihívás csak közelebb visz ehhez a naphoz.
Gondolj bele, az aranyat is megpróbálják egyértelmű, hogy a Te utad is nehéz. Pláne, hogy Isten Téged drágább kincsnek lát az aranynál és minden drágakőnél…

xoxo. Tirza

Menetelő katona

Az utóbbi két hétben rám tört a hajam hiánya. Mintha most döbbennék csak rá, hogy amit tettem az még jó sokáig így marad. És, hogy egy darabig bizony nem lesz hosszú hajam.
Azok, akik szerint hülyeség volt levágatnom, most kárörvendve éljenezhetnek a monitor előtt.
Azaz mégsem.
Nem bánom, hogy levágattam a hajam. Nem sajnálom, hogy kihajítottam az utcára az Egómanót. Nem szomorkodom amiatt, hogy végre képes voltam kilépni a saját hülye korlátaim közül. Nem vagyok elkeseredve, attól, hogy szabad lettem, és persze 2 kg-val könnyebb.
Tehát  jogosan  kérdezed, hogy Tirza akkor mit is érzel egészen pontosan?
Erre a kérdésre egészen ma estig nem tudtam volna értelmes választ adni.
De most, azt mondanám, ha kérdeznéd, hogy a menetelés, a harc keménységét érzem.
Azt, hogyan kell magadat minden lépésnél megfeszíteni, hogy hogyan kell kitartóan küzdeni.

Több mint egy hónapja, hoztam egy döntést és cselekedtem.
Megtettem azt a bizonyos „első lépést”. Voltak, akik sajnálkoztak és nem  értették, voltak akik egyenesen bolondnak tartottak és voltak akik tiszteltek érte. Pedig nem tettem valami sokat.
Csak azt hittétek, én is azt hittem.
Mindannyian azt hisszük, hogy az első lépés a legnehezebb. Az a legkeményebb, hogy az elhatározásodat tettekben, „az első nagy tettben” kifejezd.
Baromság.
Lehet, hogy minden kezdet döcögős, és olykor nagy erőfeszítést igényel, de mindez semmi ahhoz képest, ami rád vár az út további részében.
Mert nem elég elkezdeni egy utat, azt végig is kell járni. És belevágni valami új izgalmas és érdekes dologba, még ha rizikós is, akkor is sokkal egyszerűbb, mint kitartani valami mellett.
Mint minden nap, minden nehézség, támadás, megpróbáltatás ellenére is foggal és körömmel ragaszkodni ahhoz az úthoz, amit elkezdtél. Az igazi kihívás azt jelenti, hogy végig járod az utat.
Az igazi respect annak jár, aki eléri a célt.

Hoztam egy döntést, járok egy úton, minden lépéssel közelebb kerülök a célomhoz, minden lépés egyre nagyobb kihívás. Egyre több és több erő kell hozzá. És mindeközben a Feladás hízelgően próbál barátkozni velem. De én átlátok rajta, tudom, hogy semmi mást nem akar csak lopni. El akarja venni mindazt, amit eddig kaptam. Meg akar fosztani a Szabadságtól, az Erőtől,  a Cél elérésétől, azért, hogy miután kizsákmányolt visszadobjon egy kedves hazudozónak, a legjobb barátjának, az Egómanónak. De ezt nem engedem, mert bármilyen édes, fényes, csillogó papírkába is van csomagolva mindez, a szívem mélyén tudom, hogy a papíron belül minden rohad.
És én egyszer már elég világosan elmondtam, hogy köszönöm ebből nem kérek.
Na, hát akkor most csak annyit szeretnék hozzáfűzni így a végére, hogy a véleményem NEM változott.

xoxo. Tirza

Búcsú az Egómanótól

Minden ember életében vannak dolgok, amikre büszke. Olykor megdolgozunk büszkeségünk tárgyáért, de sokszor „csak” ajándékba kapjuk az Istentől.
Minden ember életében vannak dolgok, amikhez ragaszkodik. Olyanok, amikért megdolgozik, és olyanok is amiket ajándékba kap Istentől, embertől.
Nincs ezzel semmi baj, ezek teljesen normális dolgok, de mi emberek be kell vallani sokszor esünk át a ló túloldalára és csinálunk abszurd dolgokat. Előfordul, hogy büszkeségünk egoizmusba, ragaszkodásunk pedig irracionális kötődésbe torkollik. Ez önmagában is elég nagy baj, de azért még tudjuk fokozni.
Hogyan? Ha mindezeket nem vesszük észre…
Én észrevettem magamon, hogy vannak dolgok, amikre túl büszke vagyok, teljesen jogtalanul, vannak dolgok amikhez pedig betegesen kötődöm. A felismerés által okozta első sokkból azonban hamar magamhoz tértem és tudtam mit kell tennem. Büszkeségem tárgyától búcsút kell vennem. Jobb lesz nélküle, mert ha van valami, ami értékessé tesz az nem ezek a dolgok.

Így váltam meg ma a hajamtól, s vele együtt egy régi baráttól, az Egómanótól.

„Drága kedves, egyetlen Egómanócskám,
már nagyon régóta barátok vagyunk. Sokszor álltál mellettem, az életemet ezzel csak még jobban megnehezítve. De eddig nem nagyon küldtelek el, mert mindig volt egy két kedves szavad, remekül tudtál hízelegni, bókolni. Folyton azt duruzsoltad a fülembe, hogy én vagyok a legjobb és a legszebb és, hogy ez hatalmat ad nekem. Feljogosít dolgokra, ítélkezésre, kérkedésre, kacérkodásra, kis gonoszságra. Azt mondtad ez így van rendjén, és ha előbújt a Lelkiismeret rögtön rátartian kikérted magadnak … mondván ez teljesen normális. Sokáig jóba voltam veled és emiatt elvesztettem barátságokat, fontos kapcsolatokat. Miattad nem jött már többet hozzám vendégségbe az  Alázat, a Szelídség, Szerénység vagy akár az Együttérzés. Sok mindent veszítettem miattad és semmit sem nyertem veled. Ezt jódarabig nem vettem észre, de azok a napok már elmúltak. Már nem hiszem el a  hazugságaid, nem hagyom, hogy meglopd a kapcsolataim, hogy átverj, és értéktelen hólyaggá tegyél. Elég volt.
Szóval drága egyetlen Egómanóm kezdhetsz csomagolni, mert az életemben már nincs helyed, hord el magad.

Soha viszont nem látásra,

Tirza”

Nemsokára jelentkezem. :) 

xoxo. Tirza

Hitvallás

Minden valamire való költőnek volt hitvallása.
Én nem mondanám magam se valamire valónak se költőnek, de hitvallásom nekem is van.
Kicsit más mint, a megszokott. Mert nem arról szól, hogy csak szabadság és szerelem kell nekem, a középpontban nem a természet áll és nem is én magam. Nem mímelek mámort és nem hiszek saját hősiességemben.
Én hiszek az Istenben. Nem a szobrokban, jelképekben, bálványokban, hanem egy élő igazi Istenben.
Hiszek abban, hogy élt egyszer egy Jézus a Földön és csodákat tett. Hiszem, hogy az életét adta értem. Talán most ahogy, olvasod a sorokat eszedbe jut pár dolog erről a Jézusról. Elgondolkodsz ki is lehetet, mert hát annyi mindent mondtak róla. Elgondolkodsz az életén, sorra veszed a csodákat és talán azon agyalsz, hogy miért tehette. Keresed az ésszerű magyarázatot. Nos barátom el kell neked mondanom, hogy  Jézus áldozatában ésszerűséget, logikát keresni maga a mission impossibble. Mert, amit Ő tett, az a világon létező legnagyobb ésszerűtlenség. Hiszen hogy találnál Te, én vagy bárki ésszerűt abban, hogy volt valaki aki minket,téged,engem  annyira szeret, hogy a számára legértékesebbet adta oda, hogy nekünk,neked,nekem lehetőségünk legyen eldönteni, hogy ha akarunk akkor egy teljesen új életet kezdhessünk.
Felfoghatatlan és mégis igaz. Honnan tudom? Hát onnan, hogy ebben a határtalan szeretetben létezem nap, mint nap.
Ez az én hitvallásom, én ebben hiszek. És minden nap élek a lehetőségemmel.

Na és Te?

 

xoxo. Tirza

Egy cikk mandarin

Tirza blogszolgálatra jelentkezik idén utoljára.
Sokat gondolkodtam mit is írhatnék így az év utolsó blogjában. Mélyen magamba nézhetnék és írhatnék egy erősen szentimentalista összegzést az elmúlt évről. Hozhatnék még utoljára egy csípős kis bejegyzést, írhatnék a folyton romokban heverő önbizalmakról, írhatnék buzdítást, hogy van kiút. Írhatnék türelemről és arról, hogy van, amire érdemes várni. Írhatnék új kalandokról és a felnőtté válás rögös és sokszor kőkemény útjáról. Ám ehelyett egy még szentimentalistább köszönetnyilvánítást szeretnék tolmácsolni. FA: kicsi szívem legmélye.

Kedves Olvasók,

Hálás vagyok Értetek.
Még most sem tudom elhinni, hogy vagytok. És minden pillanatban, amikor a kis diagram számok ( amiknek legtöbbször látlak titeket) igazi hús vér emberekké válnak eláll a lélegzetem. Ledöbbenek és pofon csap a tudat ( mint egy nyálkás hal….  tudjátok) hogy vannak olyan emberek, akiket érdekli mindaz amit én összepötyögök. Minden csöpögős klisét összeszedve: Hihetetlen csoda számomra, hogy ti vagytok és időt szántok arra, hogy megtudjátok, milyen gondolatok vannak egy egyszerű lány fejében miközben 120-al repeszt az élet országútján. Köszönöm Nektek, hogy az elmúlt 3 hónap rendkívül hiányos blog termése ellenére is nem felejtettetek el és kitartotok mellettem... köszönöm az ítélő bíráknak és júliusi gépház blog nyertesének a bizalmat. Köszönöm, hogy a Mandarin lehetet a hónap blogja Augusztusban. Köszönöm, Anyukámnak, Apukám, az Öcsémnek, a kutyáimnak és a HP Magyarországnak…. Köszönöm.

Na és most, hogy túl vagyunk, a kötelező szirupos vackon tényleg megköszönném nektek,hogy nem csak hogy olvastok, de bátorítotok, bókoltok és bíztattok. Ígérem a következő évben próbálom mindezt, több bejegyzéssel, érdekes témákkal, jobb helyesírással és szakmai fejlődéssel meghálálni.
Kívánok Nektek nagyon boldog, áldott és mozgalmas Új évet…..mandarinnal, vagy nélküle.

Minden jót,

xoxo. Tirza

Lépj tovább

„Ella csöndesen állt a küszöb előtt. Újra azon merengett milyen érzés lehet átlépni rajta. Fogalma sem volt. Egyet tudott azonban, hogy az ki átlépi a küszöböt csak egy erős, határozott nő lehet. Szinte látta maga előtt a felturbózott mását, aki magabiztosan átsuhan a küszöb fölött, ami előtt ő már lassan két éve toporgott. Egyszerűen nem tudott belépni, képtelen volt rá, valami körülírhatatlan, megfogalmazhatatlan erő visszatartotta. Voltak időszakok, amikor próbált ellen állni, de csak feszengés lett belőle, erőtlen vergődés.  Eszébe jutottak a vízbefulladt kísérletek aztán újra az erős, magabiztos Ellára gondolt, csüggedten meredt maga elé, mert fogalma sem volt arról, hogyan válhatna olyanná.”

Ami mögöttem van elfelejtem és nekifeszülve futok a célom felé. Nem is tudom melyik rész a nehezebb. Talán a múlt elfelejtése. Mert olykor hiába futsz a múlt lohol utánad, te pedig már nem is a célra figyelsz,egy  idő után csak menekülsz. Menekülsz valami olyan elől, amit te magad láncoltál a bokádhoz. Menekülsz, és azt veszed észre, hogy hiába minden, nem számít a megtett út, nem számít az erő amit beleölsz a rohanásba, egyszerűen nem tudsz elszakadni a múltadtól.

Pedig a múlt az a múlt, benne is van a  nevében. Olyan dolog, ami már megtörtént, de a pillanat amikor jelen volt már tovaszállt. Vége, már nem a jelen és nem lesz a jövő. Viszont kihathat a jelenedre és a jövődre, ha hagyod. Te döntöd el, hogy engeded e neki vagy sem. És azt is Te döntöd el, hogyha hagyod, hogy hatással legyen rád akkor milyen legyen ez. Valami negatív dolog, ami felőröl, vagy valami olyan amiből tanulsz és épülsz. Minden csak rajtad áll.

„Aztán az órákon át tartó depresszió után Ella unottan emelte fel a fejét és belenézett a vele szemben lévő tükörbe. Leesett az álla attól, amit látott. Ott állt előtte a magabiztos, erős, határozott Ella. Egész lényéből valami természetfeletti békesség sugárzott. Alig akart hinni a szemének pláne mikor meglátta, hogy a tükörben látott álomkép vele együtt mozdul.
Ella szeme felcsillant, szája huncut mosolyra húzódott, nagylevegőt vett és határozott léptekkel átlépett végre azon a vacak küszöbön.”

 

xoxo. Tirza

Új kezdet

Az utóbbi időben sok minden átértékelődött bennem.

A hozzáállásom bizonyos dolgokhoz, az emberi kapcsolataimhoz, a tanuláshoz, az énekléshez és természtesen felmerült az írás is. Az összes többi témával hamar zöldágra vergődtem, de hogy mit kezdjek az írással és konkrétan a blogolással arra nem jöttem rá. Aztán ma napközben született meg valami szösszenet arról, hogy miért van ez az alkotás mentes fázis. Rájöttem, hogy amikor igazán aktívan elkezdtem blogolni, akkor egyedül voltam. Valamiféle folyamatos magány lebegett körülöttem. Nagy magányomban pedig papírra vetettem mindazt amit nem tudtam elmondani.

És ha ezt a gondolat menetet követem, meg is van az oka annak, hogy mostanában miért nem írok. Mert mostmár fizikai szinten sem vagyok egyedül. Fenn élek a nagy városban, vannak körülöttem emberek, olyanok akik tavaly a távolság miatt nem tudtak mindig velem lenni, és olyanok akiket csak nemrég ismertem meg. Tehát mindent összefoglalva az írás elvesztette az elsődleges  funkcióját. A kihívás tehát nem más mint, hogy szint lépjek az írás/blogolás és köztem lévő kapcsolatban. Ha jobban belegondolok életem minden területén ezt teszem...

Új kihívások, új helyzetek, mélységek, magasságok. Ezek határozzák meg az életem. Döntéseket hozok, hogy mi az amit akarok és mi az amit nem. Mit hagyok beleivódni az életembe a lényembe és mit engedek el. Harc ám ez a javából. Harc, ha el kell engednem valamit, mert az elején kissé mazohista önpusztításnak hat, ahogy kitépek magamból egy darabot. Egy darabot mely talán valójában sosem tartozott hozzám igazán. És hát az is kemény harc, amikor amellett döntök, hogy valami továbbra is az életem része mardjon. Küzdenem kell érte, finomítani faragni, alakítgatni, hogy tökéletesen a részemmé tudjon válni

Döntöttem, írni fogok. Küzdeni és harcolni fogok minden szóért, mert ez fontos nekem. Nem azért, hogy mások meghalljanak, hanem, hogy én halljam kristálytisztán a saját hangom. Hogy tudjam, ki vagyok és kihez tartozom.

xoxo. Tirza

XX

Nos újra itt vagyok. Hogy bölcsebben-e vagy  érettebben az majd kiderül, de az biztos, hogy idősebben. Hétvégén beléptem a húszasok klubbjába. Hogy milyen a XX. arról még nem tudok nyilatkozni, de arról tudok, hogy hogyan is léptem át a bűvös határt.

Szombaton egész nap elleptek a szülinapi jó kívánságok és azt kell mondjam mindnyájatok kérése, kívánsága beteljesült. Boldog voltam. A nap minden perce ajándék volt. Az elsőtől az utolsóig. Mert ott voltatok velem egész végig. Mindnyájatok akiket szeretek, voltak akik fizikai valóságukban velem töltöttek pár szuper órát és voltak olyanok akik ha csak lélekben, de velem ünnepeltek.
De hogyan is telt pontosan a nap, na lássuk csak.

Hát képzeljétek épp egy szülinapi bulin voltam, bár nem az enyémen, mikor az óra éjfélt ütött és október 27.-e lett.  Az én tündéri lakótársam  éjfélkor  oda szaladt hozzám és elsőként kívánt boldog születésnapot. Aztán ebben a pillanatban megszólalt a mikrofonban egy mély duruzsoló hang és valami olyanról beszélt amit én hála az Istennek minden nap átélhetek. Örömhír volt a lelkemnek és hiszem, hogy nem csak az enyémnek  hanem a jelenlévő aprónyi társaság minden tagjának.
Ezek után a jelenlévők közül néhányan felköszöntöttek. Az első sms-t  egyik legkedvencebb unokatesómtól kaptam, aki párszáz km-rel  arrébb is gondolt rám. Meghatódtam majdnem eltörött a mécses, kellett egy kis levegő és mikor már azt hittem teljesen összeszedtem magam odajött hozzám az egyik barátnőm és átadott egy Raffaello-s dobozkát. Mohón majszoltuk az édességet, de az igazi érték a doboz alján várt. Egy kis levélke ami darabokra törte a mécsest…. Zokogtam, mint egy óvodás.
Aztán miután sikerült összekapargatnom magam, fogadtam a további kedves szavakat, öleléseket.
Valami hajnali órában bezuhantam az ágyamba és nem is keltem onnan ki amíg az én drága egyetlen Édesanyám  meg nem lepett engem. Hozott kis tortát meg gyertyát, finom levest otthonról. Aztán már mennie is kellett.
Kis pihenő után újra készülődni kezdtük.  Meglepi várt rám a városban.
A lakótársamat hamar elnyelte föld és én meg az édes húga együtt indultunk el a Deákra.
Ott pedig két éneklő Drágaság várt, esőben, a kezükben happy birthday-es  lufival, rózsaszín kitűzővel, csillogó szemekkel. Elolvadtam. Aztán a csapat még kibővült egy gyönyörű csoporttársammal és így öten vágtunk neki az éjszakának.  Ettünk finom tortát és ittunk jó kis koktélokat a Sugar shopban.

Sikeresen szétáztunk  a Lánchídon, énekeltük az úton, nevettünk magunkon. Bizarr helyeken jártunk, finom teát is kaptunk ajándékba, jól éreztük magunkat.
Hazaérve pedig ráeszméltünk, hogy mivel óra állítás van, ha picit hamarabb tekerjük előre a mutatót még egy órával tovább tart a szülinap. Ez volt a bónusz.

Tökéletes volt. És azóta is az, mert valahol minden nap szülinapom van, ha nem is a szó,  szó-szoros értelmében (hiszen nem vagyok minden nap egy évvel idősebb) akkor is ünneplem azt, hogy minden nap tudok egy döntést hozni aminek következtében, minden nap tiszta lappal, az új élet gyönyörűségével kezdhetek.

xoxo. Tirza

Értékek a mocsárban

Tudjátok a rutinnál és a megszokásnál nincs rosszabb dolog.
Hogy miért? Mert azt hiszed, hogy te már mindent tudsz és ezért kisujjból kirázol mindent. Mert már annyiszor csináltad. A megszokások pedig monotonná teszik az életed. A rutin mögött valami egocentrikus, a megszokás mögött meg valami élettelen dolog áll. Szürkévé, élettelenné teszik az életed. Az pedig nem túl jó dolog.
Én így volt az elmúlt időszakban az írással, a  blogolással. Írnom kell, mert írni jó. Írnom kell, mert eddig mindig írtam. Én is megszoktam meg ti is. Írnom kell, mert példát kell mutatni, mert ez a kötelességem. Írnom kell mert, mert, mert…. blablabla és persze ezek miatt egyre kevesebb kedvem volt írni.

Aztán elkezdtem gondolkodni. Hogyan lehetnék hiteles, ha megszokásból teszek valamit, ha kényszerből? Ha nem a szívemből jön mindez. Hát kérem szépen sehogy. És ha van valami, amit tudok az, az hogy nem akarok hiteltelen lenni. Nem akarok észosztó, bort ivó vizet prédikáló ember lenni.
Szóval épp ezért, nem fogok írni kötelesség tudatból, vagy csak azért, hogy ne essen le a statisztikám… Mert nem kell írnom ilyen okokból.
Szenvedélyből kell írnom, szeretetből, hálából, örömből, bánatból, tapasztalatokból. Mindezt pedig meg kell élnem mélyen ahhoz, hogy igazán alkotni tudjak. És szerintem ezzel nem csak én vagyok így.
Rá kellett döbbenem, hogy mindazt a kicsike értéket, vagy tehetséget, amit kaptam az íráshoz, nem áldozhatom fel a montonság oltárán. Attól ez többet ér, nem azért, mert én annyira király lennék, hanem mert ajándék. Egy olyan ajándék amilyen nincs még egy. Nem gyártják tucat számra és a hiperekben sem lehet kapni. Mert ez csak az enyém. Valószínű, hogy így mint én senki nem ír, és senki nem is fog.

De egyedülálló értékekkel nem csak én rendelkezem, hanem Te is. Benned is ott van valami, ami csak a Tiéd, Te kaptad másnak nincs olyan ajándéka, lehet, hogy van hasonló, de ugyanolyan biztos nincs. Mert személyre szabottan kaptad. Neked készült, a Tiéd.
A kérdés az, hogy mit teszel vele?
Egy darabig kiaknázod, aztán hagyod, hogy a rutin és a megszokások mocsarába süllyedjen, vagy értékeled minden nap, használod a szíved állapota és tudásod legjobbja szerint?

A döntés a Tiéd, tudod kezedben a kulcs…
Én csak annyit mondok, hogy a rutinnál és a megszokásnál ezen a téren nincs rosszabb dolog.

xoxo. Tirza

Káosz

Nem tudok írni. Egyszerűen nem megy. Nincsenek témáim és minden zavaros és nem tudom leegyszerűsíteni. Próbálok tisztán látni, de minél jobban dörzsölgetem a szemem annál rosszabb az egész. Talán hagyni kéne, hogy magától tisztuljanak ki a dolgok? Minden bizonnyal, csakhogy van egy bökkenő.

Egy jó nagy bökkenő, ami toporogva sürget, hogy gyerünk már, menjünk már, ne álljunk egy helyben, mozdulj, kezdj már el alkotni. Írjál máááár. Ordít, üvölt, tépi a haját, egyszerűen nem bír várni. Aztán a túloldalon ott áll vele szemben a nyugalom megtestesítője. És erre az egész hisztérikus cirkuszra csak halk hangon annyit mond, nyugalom, majd nemsokára. Erre a másik újabb műsorba kezd és minden kezdődik elölről. A nézőközönség pedig olykor kacagva máskor kicsit unottan, megint máskor a dühöngő vagy éppen a békés mentalitását lemásolva forrong vagy békésen hallgat a lelátón. Egy embert kivéve.
Van egy lány az utolsó sor kellős közepén, akit első ránézésre nem érdekel ez az egész. Nem kíváncsi a hetek óta tartó műsorra. Csak ül a jegyzettömbje fölé görnyedve és megállás nélkül körmöl. Arca néha gondterhelt, szeme lázas tűzben ég, ceruzája szinte szétszakítja a papírt. Keze jár, mint a motolla, aztán egyszer csak valahol a 200.-ik kirohanós jelenetnél egy jókora fekete pöttyöt tesz a papírra és leteszi a ceruzáját. Ebben a pillanatban pedig minden elcsendesedik. Mindenki  az utolsó sorban ülő lányra néz. Még a színpadon lévő szereplők is.
A lány feláll, lassú léptekkel elindul a színpad felé. A feszült csendben hallani, ahogy kopog a cipője a lépcsőn. Végül fellép a színpadra és a két főszereplő között lévő asztalra helyezi a füzetet és a ceruzát. Ekkor a közönség hatalmas üdvrivalgásba tör ki, a lány pedig két másik társával együtt szerényen meghajol és elindul a kijárat felé. Az ajtó kitárul s a három alak eggyé válik.

xoxo. Tirza

Mindennek a teteje

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogot. Nem tudtam írni. Annyi impulzus ért, hogy nem tudtam kiragadni egyet, nem volt vezérfonál. De most, ahogy csak itt ülök az ágyamon laptop fénybe burkolózva egy ismerős, mégis újszerű dallamot hallanak lelki füleim. Egy dallamot, ami simogat, körül ölel, erőt ad. Amitől biztonságban érzem magam. A dallamot én írom és Rólad szól. Arról, hogy nélküled az egész semmit sem ér, hogy nélküled minden hiábavalóság. Arról, hogy már évek óta velem vagy, de még most sem tudtam megszokni azt, hogy vagy nekem és, hogy végtelenül, erővel, feltétel nélkül szeretsz.
Hihetetlen ez az egész.
Egyik pillanatban még a padlón vagyok annyira kicsinek és erőtlennek érzem magam, de akkor Te megmutatod, hogy abban a pillanatban, amikor épp az egómban vagy az önsajnálatomban fetrengek is ott vagy. Emlékeztetsz arra ki is vagyok én.
Szabad ember. Láncok, béklyók, kötelékek, hátráltató súlyok nélkül.
Szárnyalásra vagyok teremtve.
Arra, hogy a Te dicsőséged ragyogjon rólam. Nekem pedig semmit sem kell tennem ehhez, mert emberileg bármennyire is próbálnék ragyogni nem menne. Na de így?
Így, hogy értelmet adsz, hogy van tartalmam így rögtön más a helyzet.
Annyit kell tennem, hogy Rád nézzek. Ezzel pedig nincs is gond, mert Te vagy az egyetlen akit látok, Te vagy az egyetlen akire szükségem van, mert Te vagy mindennek a teteje.

Egyes egyedül csakis Te.

xoxo. Tirza

Romos illúzió és ezernyi csoda

A téma mi mást lenne, mint Pest.
Mielőtt felköltöztem Pestre kb 2 évig álmodoztam az ottani életről. A pörgésről, a nyüzsgésről, a lüktetésről, szabadságról.  Úgy gondoltam, hogy Pest egy örökké élő és mozgó, kacér, nagyvilági nő. Arca az 50-es évek pin up lányaihoz hasonlít, gyönyörű szabályos tusvonalak, állandóan tökéletes megjelenés. Csodálatos testét finom kasmír kosztümbe bujtatja és magas platform cipőjében illeg - billeg.
Két hét után azt kell mondanom, hogy mindez csak illúzió.

Mert megláttam a drága Pest másik arcát is. Megláttam a kacérkodó nőt akinek rúzsa elkenődött, szeme csillogása megkopott, ruháját megszaggatták, cipősarka kitört. Kábán szlalomozik a járdán, mint egy elhasznált prostituált. Először nem ismertem fel, vagyis nem akartam felismerni. Azt hittem káprázik a szemem, de nem. Előttem állt, tisztán és jól láttam a gyönyörű illúzióm lerongyolódva.

Rá kellett jönnöm, hogy nincs olyan fizikai hely a világon amely tökéletes, amelynek nincsen sötét oldala. Nincs a világon olyan hely, ahol ne tudnál unatkozni, ahol ne érezhetnéd magad egyedül, ahol nem érhet csalódás. Épp ezért rá kellett jönnöm, hogy a boldogság nem várostól vagy emberektől függ. Mert ezek nem állandó dolgok, folyton változnak épp ezért bizonytalan alapok.

Biztos alap csak egy van. És helytől független. Élhetsz Timbuktuban, New Yorkban, egy aprócska határ menti faluban, Ózdon vagy akár Budapesten is. Mert a biztos alap az sosem hagy el. Beragyogja az életed és akkor bárhol is élj észreveszed, hogy körülvesz ezernyi csoda.

xoxo. Tirza

Otthon

Elköltöztem otthonról. 
Tudom, nem a világ végére, de egy másik megyébe, városba, utcába, házba. 
Lett egy újabb otthonom.
Évek óta vártam ezt a pillanatot. Vártam Pestet, az önállóságot, szabadságot, felelősséget. Egy évvel ezelőtt azt hittem kész vagyok már rá és morcosan duzzogtam az iskolapadban, hogy de én már meg vagyok érve és itt lenne az ideje az új életnek. 
Hát óriásit tévedtem. Tavaly nem voltam kész és bármennyire is kínszenvedésnek tűnt kivárni ezt az egy évet a fenekem ülve Ózdon, mindenféleképpen érdemes volt. Mert közben készültem fel rá.
Készültem... mintha én bármit is csináltam volna. Jó vicc. Isten volt aki felkészített rá. Én mindössze hagytam, hogy elvégezze bennem a munkát. Nem mondom, hogy könnyű dolga volt velem, de hát ő Isten... 
Tanított, nevelt, vezetett, szeretgetett, néha a fejemre koppintott és felkészített. 
Felkészített a "NAGYBETŰS ÉLET" nevű dologra. Hogy célt értem-e és hogy mindent tudok már? Persze, hogy nem. De pont annyira vagyok képes amit most jelen pillanatban tennem kell. 
Ismerkedem a várossal, a pesti közlekedéssel, az emberekkel, a drága lakótársammal, a szomszéd nénivel. Minden új, minden szokatlan, egyetlen dolog van ami stabil az életemben. Találjátok ki mi? Hát Isten. Semmi más, de ez épp elég nekem.
Írhatnék regét a lakásra találásról meg a lakótársra találásról, a költözésről, az első főzőcskézésről, az első esti filmezésről, meg az első vendéglátásról, de nem teszem. 
Mert a lényege az egésznek egy valami, a kegyelem.
Minden ami körülvesz kegyelemből van. Vártam, türelmes voltam, hittem és meglett a gyümölcse. Így működik ez. Ha az ember kitartó akkor, mindig megkapja a legjobbat. Tudjátok, mint a mesékben. Közben ez mégis a valóság.
Pesten élek egy tündérkével, egy szuper lakásban, amit Isten tesz az otthonommá.
Kell ennél több? Kötve hiszem.

xoxo. Tirza

Várakozás

Várakozás.
Életünkben sok időt töltünk várakozással. Némely dolgoknak időre van szükségük, hogy értékessé válljanak, beérjenek. De legtöbbször nekünk van szükségünk időre, hogy felkészüljünk arra ami ránk vár. Fel kell nőnünk, meg kell tanulnunk egyet s mást ahhoz, hogy a jövőben ránk bízandót el tudjuk végezni.

Ez így mind nagyon szépen és bölcsen hangzik és kétségtelenül igaz, megélni viszont már nem annyira happy. Várakozni olykor unalmas, olykor túl parás, idegesítő esetleg kínzó, őrjítő, de mindig tanulságos. Türelemre tanít, békességre, állhatatosságra. Tartást ad és ami a legfontosabb erősíti a hited, ha van mit.

Rövidke életem utóbbi egy éve a várakozásról szól. Ha belegondolok már profinak kéne benne lennem és mégsem. Ugyanis a várakozásban ez a másik gyönyörűség, hogy nincs két ugyanolyan várakozó időszak. Mégis  nem kéne ennyire megviselnie.
Mert megvisel, beismerem. És az utóbbi időben nem is kicsit viselt meg. Mert jelenleg számomra várakozni nehéz és zavaró, olyan érzetet ad mintha, egyhelyben toporognék és nem történne semmi.
Persze mindez nem igaz. És tudom, hogy ez egy fontos időszak. És és és és. A sok ésszerű "és" között amivel a tomboló szívem nem tud mit kezdeni ott van egy "de". "De mindezekben Én vagyok az aki vezetlek és vigyázok Rád és megtartalak. Te csak légy türelmes és bízz. Ne emberekben, ne földi lehetőségekben, egyedül Bennem."
A kicsi szívem pedig ekkor  megszakad és a földre hull, a hihetetlen gondoskodástól és szeretettől, majd mikor újra felépíti az Isten, lekuporodik egy padra és mit tesz?
Hát tovább vár.

xoxo. Tirza

Tökéletes élet

"Jöhetnek viharok vagy háborgó tengerek szívemben nincs félelem.
A pusztában velem vagy és vigyázod léptemet, szerető lelkezd vezet."

Az utóbbi pár napban ez a dal ment a fejemben, újra meg újra. Vagyis nem is igaz.
A pontos meghatározás az, hogy az utóbbi napokban ez a dal ment a szívemben.
Sokan tudjátok éppen a 2012-es Christeens táborban vagyok.
Kb 200-250 fiatal együtt, akik mind ugyanarra vágynak. Arra, hogy a szívükben éljen a szeretet. Hihetelen és mégis valóságos, csodálatos és meghitt és ááhh nehéz szavakaba önteni mindazt, ami bennem van. Szeretek itt lenni, szeretem ezeket az embereket akik itt vannak, szeretem azt, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Szeretem azt, hogy a szívünk eggyé válik. Hálás vagyok.
Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek.
Hálás vagyok mindenért az én tökéletes életemben, igen jól látod. Azt írtam, hogy tökéletes.

Az emberek azt szokták mondani, hogy senkinek sincs tökéletes élete. De nekem van.
Nem azért, mert mindenem megvan amit szeretnék, nem azért, mert minden úgy történik ahogy elterveztem. Nem azért, mert sosem történik soha semmi rossz. Sőt. Sokszor érzem azt, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, sokszor találom szembe magam óriási problémákkal amik porba akarnak tiporni. Sokszor érzem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, elvesztem a gyeplőt. Annyi meg annyi kérdőjel üti fel a fejét ahogy telnek a napok én pedig csak ide oda kapkodom a fejem, pislogok, hogy most mi a fene történik. Hol fogok lakni, miből fogok megélni, hogyan fogok költözni, kivel fogok élni, hogy fogok haza járni? Milyen lesz a suli? Milyen lesz a várva várt pesti élet?
Nem tudom a válaszokat. Bizonytalannak tűnik a helyzetem és mégis mindezektől függetlenül vagy talán ezekkel a dolgokkal együtt azt tudom mondani, hogy tökéletes életem van.
Azért mert az egész  az igazi és egyedüli Isten kezébe van letéve. És tudom azt, hangsúlyozom tudom, ( nem csak érzem ) hogy :
" Jöhetnek viharok vagy háborgó tengerek szívemben nincs félelem. A pusztában velem vagy és vigyázod léptemet, szerető lelked vezet."

xoxo. Tirza

Szépnek lenni...

"Szépnek lenni kiváltság.
Szépnek lenni jó.
Szépnek lenni megéri.
Szépnek lenni kötelező.
Szépnek lenni sokszor nehéz."

A mai nap kozmetikushoz mentem, végre. Már nagyon vártam, szeretem amikor a szempilláim fekete kontúrt alkotnak a szemem körül. Olyan természetesnek tűnik és szép. No meg végre ilyenkor egyformák a szemöldökeim.
Szeretek kozmetikushoz menni, bár nagyon zavar amikor 10 percig csukott szemmel kell ülnöm és közben azon parázom, hogy talán épp most nyitom ki reflexből a szemem és emiatt majd szétmar a festék. Viszont ilyenkor mindig eszembe jut a mondás: A szépségért szenvedni kell. Na meg valahogy csak letelik az a pár perc. És mikor végre lemossák a szememről a fölösleges festéket és kinyitom a szemem egy nagyon jó és kellemes érzés tölt el. Ma is mikor bele pillantottam az óriási tükörbe sóhajtottam egyet és azt mondtam, végre szép vagyok.
Aztán mikor hazaértem és alaposabban szemügyre vettem az újonnan festett arcom és elkezdtem gondolkodni a szépségen.

Közben pedig szép lassan rájöttem, hogy igaz a sok klisé és sablon duma. A szépség mindenkinek más, belülről fakad. A szépség kortalan és meghatározhatatlan fogalom. A szépség számomra nem egy tökéletes/nek tűnő arc vagy egy fix, stabil dolog. A szépség egy jelenség. És nem függ attól, hogy éppen ki van e maszkírozva egy arc vagy sem, nem függ az ideáloktól és semmi köze az elvárásokhoz.

A szép nő ragyog, reggel 6-kor este 10-kor. Igaz amit Charlie énekel. Az aki szép az reggel is szép. Lehet, hogy a szemei kissé fáradtan csillognak vagy az arca még gyűrött a párnától mindez nem számít.

Mert a szépség valami olyan ami belülről ragyog és soha meg nem szűnik.

xoxo. Tirza

3. évforduló, levél és a sok pipa

A hetem nagyon mozgalmas volt. Több meghatározó és kiemelkedő momentummal.
Kezdjük is szépen sorjával.
Hétfőn sikeres kresz vizsgát tettem. Igazából a lelkem mélyén tudtam, hogy jó lesz, de nem sejtettem, hogy ennyire. Mikor hazafelé autóztunk Miskolcról az jutott eszembe, hogy ezen is túl vagyok. A kis listám szerint szépen sorjában haladok és a kresz vizsga mellé is tehetek egy kis pipát. Megvan. Lezárult egy hónapos kreszre és gépezésre járás,  jegyzetelés, gyakorlás. Ennyi volt. Kicsit hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt, de az utóbbi időben nagyon benne voltam ám ebben a megcsinálom, tovább lépek dologban. Nincs megállás, ha megszerzel valamit, ha feljebb lépsz egy szintet onnan már látod is a következő kihívást. Így megy ez.
Nem állt meg az idő csak mert, meglett a vizsga. Minden szépen ment a maga rendje módja szerint, eltelt a Kedd és jött a Szerda.

Augusztus 1-je Szerda. Egy olyan dátum amely meghatározó pontja az életemnek. 3 évvel ezelőtt augusztus elsején Kadarkúton autó balesetem volt. Vagyis balesetünk volt. 6-an ültünk az autóban. Az a nap megváltoztatta az életem. Nem azért, mert halál félelmem volt, vagy nem azért mert, veszélyben voltunk. Hanem azért, mert életemben akkor éreztem a leginkább azt, hogy szeretve és óvva vagyok. A baleset durva volt és finom szólva jó páran elég csúnyán megsérülhettünk volna. És mégsem.
Miért? Azért, mert Isten vigyázott ránk. Hihetetlen.
Minden évben augusztus elseje nagy nap számomra. Évfordulója annak, hogy célt kaptam, annak hogy, Isten megtartott. Fontos dátum számomra. És az idei után csak még fontosabb lesz. Mert 2012. augusztus 01.-én megkaptam a várva várt levelemet amit a BGF-ről küldtek nekem.
Sikítoztam örömömben és egyszerűen nem hittem el. Most augusztus elsején újra átélte azt a határtalan szeretet amit 3 éve. Új célt kaptam.
Remélem ezt is tudom majd teljesíteni és lesz még jó pár ilyen momentuma az életemnek.

xoxo. Tirza

R.I.P

A mai napon búcsúzunk.
Búcsúzunk egy bizonytalan, önvádolós, félénk, erőtlen, gyenge identitástudatú lánytól, aki olykor olyan volt mint, a sivatagi homok, mely esőre vár. Aki néha szenvedélytelenül, megszokásból élte napjait.
Már régóta haldokolt, de most vége van, a napjai lejártak.
Egy tűz emésztette fel. Fájdalmas pillanat volt.
Aztán egyszer csak a hamuból valami új kelt életre, olyan volt, mint egy főnix madár a varázslatos mesékben.
De ez se nem mese, se nem varázslat, ez egy igaz és őszinte történet.
Egy csoda, az én csodám amikor a régi gyengeségeim az óemberem porráéget és hamuiból Isten valami sokkal erősebbet hozott létre.
A mai napon búcsúzunk és köszöntünk. Elbúcsúzunk a régi gyenge Tirzától és köszöntjük az újat, aki erősebb mint, valaha. Se bizonytalanság, mert kösziklán áll, se önvádlás, mert érzi a kegyelmet, se félelem, mert nem a félelem lelkét kapta. Nincs erőtlenség, mert az ő erőtlenségét befedi valami sokkal hatalmasabb erő. Tudja honnan jött, hova tart, és kihez tartozik, belsejéből forrás fakad, szívében pedig szenvedélyes tűz lobog az ő Teremtője iránt.

Szóval  R.I.P. régi Tirza.

 

xoxo. új Tirza

Büszkeség és Balítélet

A lányok nagy része jól ismeri Jane Austin egyik leghíresebb és véleményem  szerint egyik legjobb regényét. Főszerepben a fiatal Lizzy Bennet notórius ítélkező és a szinte már kevély enyhén kék vérű Mr. Darcy áll. A történet pedig egymásra találásuk rögös útjáról szól.

Őszintén szólva sokszor úgy érzem olyan vagyok mint Lizzy. Nem azért mert az 5 lánytestvéremmel és együgyű édesanyámmal na meg a kissé lestrapált elöregedett apámmal élek együtt és próbálok jól férjhez menni. Hanem mert, ahogy Lizzy, olykor én is ítélkezem. Pontatlan megfigyelést tartok, szemlélődöm, infókat gyűjtögetek, majd előveszem legszarkasztikusabb énem és  könyörtelenül kimondom az ítéletet. Rá nyomok egy címkét az illető homlokára és jó kedvűen megállapítom, hogy milyen szép kis diagnózist állítottam elő és már tovább is sétálok. Néha botránkozom, néha meglepődök, vagy ellenszenves vagyok, olykor elismerően bólintok és ennyi. Úgy teszek mint, aki jól végezte dolgát. Szörnyű, igen tudom. Miféle ember az ilyen? Borzalmas. És egyébként ha külsőleg szemlélném magam több mint, valószínű hogy önmagam is elítélném. De aztán vissza változom Tirzává. Azzá a Tirzává akit Isten vezet. És akinek az Úr nem hagyja, hogy cetlizgetős beképzelt hólyaggá váljon. Mert hát Isten formál és felnyitja a szemem, elém tartja a tükröt és az általam megítélt emberkel hat rám. Szeretetet  ad rajtuk keresztül, bizalmat és kedvességet ekkor pedig az én ítélkező Lizzy énem elszégyelli magát úgy rendesen és köddé válik. Én természetesen hálát adok ezért. Mert bár vonzónak tűnhet egy vadregényes főhősnőt játszani és annak a szerepébe bújni rá kellett  jönnöm, hogy mégsem az. És bár kemény harcok árán, de úgy érzem szépen lassan semmissé válik a bennem élő Lizzy. Idővel pedig megpróbálok olyanná válni aki a legjobbat feltételezi az emberekről. Úgy érzem most tartok valahol az út felénél, tetszik ez a változás és nem adom fel.

Ami pedig Mr. Darcyt illeti remélem az ő szívét is formálja az Isten mert mint, tudjuk a büszkeség és balítélet csak fölösleges akadály az ember életében.

xoxo. Tirza

Anyukám meggyógyult

Május 28.-án Budapestre mentünk Anyával az Országos Pünkösdi Konferenciára. Ózdról "mindössze" 42-en utaztunk külön busszal. Mikor Anya lelépett a buszról maga alá tört a bokája.  A pesti egészségügyi ellátásról és a többiről nem is beszélnék inkább, mert sok jót nem tudnék mondani.  Lényeg a lényeg, hogy részleges ínszalag szakadást és törést állapítottak meg. Anyukám 1 hónapig gipszben "szaladgált" amit ő csak báli cipőnek nevezett. A héten kedden megszabadult végre a báli cipőjétől. A fájdalom viszont rosszabb és rosszabb lett.

Július 8.-án délután elmentünk gyülekezetbe, ahogy szoktunk. Kissé fáradtak voltunk mindketten, de éreztük, hogy jönnünk kell. Az igehirdető Bobby Crown volt Mexicóból. A viharokról beszélt. Arról, hogy milyen óriási viharba keveredett Pál mikor rabként elszállították. Végül hajótörést szenvedtek, de Isten megígérte Pálnak, hogy mindannyian túlélik és megtartotta a szavát. Aztán beszélt nekünk arról, hogy a mi életünkben milyen viharok lehetnek. És, hogy Isten az aki képest a viharoknak véget vetni. Mert Isten erős Isten és képes csodákat tenni a mi életünkben. Akkor ha mi hiszünk Benne. Majd imádkozásra buzdított minket. Aki szeretné, hogy érjen véget a vihar az  életében az imádkozzon érte és higgyen benne, mert akkor véget ér a vihar. Rengeteg féle viharért imádkoztunk. Nekem eszembe jutott Anyukám aki ott ült sajgó lábbal a széksorok között kicsit távolabb tőlem. Reméltem, hogy imádkozik. Aztán véget ért az ima, zenéltünk és énekeltünk még egy kicsit, dícsértük az Urat.

Aztán egyszer csak jön Anya. Már nem sántított. Rám nézett és sírva azt mondta, : Meggyógyultam. Tirza imádkoztam, hogy  ne fájjon a lábam és nem fáj. Én pedig sírva a nyakába borultam. Hihetetlen hála öntötte el a szívemet. Boldog voltam, boldogok voltunk és vagyunk még most is. Mert megtapasztaltuk sokadszorra azt, hogy Isten valóban létezik és meghallgat minket. És ennek köszönhetően Anya meggyógyult. Köszönöm ezt Istennek.

És hogy én miért imádkoztam? Mi volt az én viharom? 
Én csak több hitet kértem és hát megkaptam.....

xoxo. Tirza

Iszonyúan jó

Ez  az első bejegyzés amit itt írok, benn a szobámban és az új gépemen. Kicsit Carry Bradshownak érzem magam ettől az egésztől. A betűk közel vannak egymáshoz és félre ütök, de mindez nem számít. Bakfis koromban annyit álmodtam erről a pillanatról. Mikor majd könnyeden és lazán írhatok az életről, a véleményemről, szerelemről , önértékelésről, szenvedélyről, vágyakról. Látásmódról, értékrendekről, emberi életekről, vallásról és hitről.

Azt terveztem 20 évesen iszonyú menő író leszek és reméltem, hogy lesz egy iszonyú jóképű udvarlóm és iszonyúan jól fogok majd vezetni és iszonyú jól fogok kinézni. Meg sok hasonlót, de a lényeg az volt, hogy 11-12 évesen azt gondoltam minden iszonyúan menő és szuper lesz az életemben. És jól gondoltam, alapvetően igazam lett, csak a részletek térnek el.

Nem vagyok menő író, és nincs barátom, most járok kresszre és hát ami a külsőt illeti azért az iszonyú jó jelzőt nem használnám J és mégis mindenem megvan amire csak szükségem lehetne. Furcsa, hogy az ember mennyire sekélyes 11 évesen. Najó lehet, hogy csak én voltam az, vessetek meg emiatt, de ha ti nem teszitek majd én megteszem.  Ha nem is elítélem, de valahol mélyen megvetem a sekélyes embereket és hálát adok, hogy én már nem tartozom közéjük. Mert iszonyúan örülök és iszonyúan hálás vagyok, hogy megtaláltam az utam. Vagyis az út talált meg engem. Új életet kaptam Istentől egy olyan életet amiben ő vezet engem, nem mint bábút irányít, hanem mint társ segít engem előre. Iszonyúan sok mindet kaptam tőle, kis érzéket az íráshoz, énekhangot amivel dicséreteket zenghetek. Iszonyúan klassz célokat tűzött elém, iszonyúan klassz barátokat kaptam és iszonyúan jó kis gépem van amin pötyöghetem a sok okosságot. Tudom, hogy az életem a lehető legjobb irányba halad még ha nem is egészen úgy ahogy terveztem, de ettől semmi sem iszonyú jobb.

xoxo. Tirza

Keresem az utam

" Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt, és keresem azt aki engem akart. "

Ezt a mondatot azt hiszem minden ember kivétel nélkül elmondhatja. Mindannyian keresünk valamit. Barátokat, foglalkozást, lehetőségeket a nyomorból való kitörésre. Keresünk egy helyet ahol önmagunk lehet, sőt keressük önmagunkat. Keresünk társat aki minket akar. Rengeteg kérdés van bennünk. A szívünkben ott van egy fekete lyuk és mi csak keressük azt ami betölthetné, ami jobbá tehetné ezt az egész életnek nevezett valamit. Már-már görcsösen akarjuk, hogy jobb legyen és persze a nagy kutatásban szabályokat hágunk át. Határokon lépünk túl, bajba sodródunk. És olykor elvesztjük önmagunk.

Annyi benyomás és befolyás ér minket, hogy elferdíti azt akik valóban vagyunk. a megoldás pedig egyszerű lenne. De egy lepel vagy tán egy hályog ott lebeg a szemünk előtt és ezért nem vesszük észre ezt. Nem vesszük észre, hogy elveszítjük önmagunk. A méltóságunkat, emberségünket, helyes önértékelésünket. Elharapódzik bennünk a törtetés és a pusztító versengés. Mindez pedig fölösleges, mert amit keresünk ott van a szemünk előtt. Egy karnyújtásnyira s mi nem vesszük észre.

És csak keressük az utat, néha keressük a bajt, és keressük azt aki minket akar.

xoxo. Tirza

Sokkoló pillanatok Budapesten II.

A mostani bejegyzés elődje majdnem egy éve íródott. A második rész váratott magára egy kicsit, de cseppet sem lesz kevésbé meghökkentő mint, az előző.

Vasárnap késő délelőttre terveztem a  hazautamat Pestről. Hihetetlenül szuper hétvégén voltam túl, volt jó pár kellemes beszélgetésben, áldott dicsőítésben, imádkozásban részem. A hasbegörcsölős nevetésről nem is beszélve. Drága barna szemű barátnőmnél töltöttem az éjszakát, megismerkedhettem az ő mókamester barátjával és hajnali egyig toltuk az ökörködést. Remekül éreztem magam. Ez az érzés pedig megmaradt másnap reggelre is. Korán keltünk aztán ment a dumaparty. Végül fájó szívvel, de elkezdtem készülődni a hazaútra.

Felszálltam szépen a buszra ami bevitt a belvárosba. A füllhallgatóm a fülemben volt én pedig kifelé nézegettem az ablakon. Csodáltam a várost. Vágyakozás töltött el amikor elhaladtunk a Szépművészet Múzeum előtt. Ahogy néztem az óriási plakátokat és hirdető táblákat. Feltűnt, hogy egy idegen srác aki csak pár évvel lehetett idősebb nálam, bámul.
Végig néztem magam, megállapítottam, hogy semmi különös nincs rajtam és lestem ki az ablakon tovább. A fiú még mindig nézett, már kezdett frusztrálni a dolog, de pont megérkeztünk a végállomásra és sietve leugrottam a buszról, elindultam a metróaluljáró felé.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki közvetlen mögöttem halad. Még ez sem volt annyira fura, hiszen gondoltam Pesten vagyunk itt sok az ember az ilyesmi gyakran előfordul. Aztán hirtelen valaki kihúzta az egyik fülest a fülemből. Oldalra fordítottam a fejem és a bámulós srác ott loholt mellettem. Miután sikeresen kitépte a füllhallgatót a fülemből a következőket súgta : Ne haragudj, hogy annyira bámultalak a buszon, csak iszonyúan gyönyörű szemeid vannak.
Na hát én erre köpni- nyelni nem tudtam. Valamit motyogtam, hogy köszönöm addigra azonban elköszönt és tovább haladt. Szerencséjére. Én meg ott álltam lefagyva a 35 fokos melegbe és egy dolog volt az eszembe, mégpedig, hogy  A POFÁM LESZAKAD. Durvább volt mint, a múltkor a nedves hering. Annyira leblokkoltam, hogy rossz metróra szálltam ami csak messzebb vitt az úti célomtól. Végül sikerült átszállnom a jó metróra, de nem talált  a jegyem, rossz helyen jöttem ki az aluljáróból és kb 200m sprintelnem kellett, hogy megkerüljek egy épületet. A buszom indulásáig pedig csak 3 perc volt.
Miközben rohantam a kis pakkommal a tűző napon a menetszéltől sikerült kitisztulnia a fejemnek és Istennek hála elértem a buszomat. 3 órával később pedig megérkeztem a kiszámítható kisvárosba ahol élek. Évek óta először nem zavart, hogy itt semmi meglepő dolog nem vár, sőt nyugtató hatással volt rám.

Drága Budapestem, te pedig újra egy vicces-kellemetlen-ledöbbentő élménnyel gazdagítottál. Már várom, hogy a következő találkozásunkkor mit húzol elő a tarsolyodból.

xoxo. Tirza

Nézz Rám!

Nézz rám és mond el mit látsz.

Látod, hogy mennyire meg akartam felelni neked? Látod e, hogy a szavaid a porba tiportak sokszor? Látod, hogy milyen hosszú út áll mögöttem? Ha a szemembe nézel látod azokat a könycseppeket amiket azért ejtettem, mert azt hittem nem vagyok és soha nem is leszek elég szép vagy tökéletes? Látod mindezt?

Őszintén szólva kétlem.
Ha rám nézel csupán csak 50 kg-nyi húst és vért látsz. Átlagos testalkatot. Hosszú világos barna hajat, ovális arcot. Teljesen hétköznapi ajkakat, pisze orrot, kék szemeket. Alapjába véve nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem gondoltam  volna, hogy mindez kevés. De azt gondoltam. Nem hittem, hogy valaha elég szép és csinos lehetek. Mintha bárki is tudná egyébként, hogy mit jelent az, hogy "elég csinos".  Még én magam sem tudtam. De abban biztos voltam, hogy semmi köze ahhoz, amit a tükörbe látok.
Aztán rögeszmémmé vált ez az egész. Minden áron fogyni akartam és szívesen feküdtem volna kés alá. De ahogy lenni szokás minél jobban akartam, annál kevésbé sikerült a dolog. Abban reménykedtem, hogy hátha bulémiás leszek, de még ez sem jött össze. Totál összetörtem.
Aztán valaki azt mondta nekem, hogy mindez fölösleges. Először kiröhögtem. Majd amikor már napokon keresztül ott volt mellettem és folyton ezt mondogatta, elkezdtem gondolkodni. Csak nem hazudik ennyit... Mi haszna lenne neki ebből? Amúgy is nem úgy van, hogy Ő az igazság? És mikor pont ezen gondolkodtam, oda jött hozzám és azt mondta, hogy ha rám néz valaki olyat lát aki számára tökéletes.

Rám nézett és elmondta mit lát.

Látta a tüzet ami a számomra átlagosnak hitt testben lakozott. Látta, hogy milyen apró és törékeny vagyok. Látta a számára senki máséra nem hasonlító alakot. A hosszú világos barna hajat amiben néhol aranyszínű szálak fonódnak. Látta az ovális arcot és az apró ívelt ajkakat. A pisze orrot, a mandula vágású szemeket, amelyek közül az egyik olykor zöldre vált. Látta azt a kis érdekes szépségpöttyöt az arcomon. De ezeken felül ami a legfontosabb látta azt, hogy olyan mint én nincs még egy. És nem is kell, hogy legyen. Nem gondoltam volna, hogy valaha is tetszeni fogok magamnak sem azt, hogy igazán magabiztos leszek. És mégis az lettem. Mert bár annyi mindenen mentem keresztül mindez csak erősebbé tett. Tudom, hogy ez már csak a múlt és nem kísérthet többé. Készen állok arra ami vár rám, lehet elbukom majd és összetörök akár az üveg. Végül felállok és az égig szárnyalok. Nem önerőből, csak az Ő erejéből. Ha azt hiszed mindez mese és veled nem történhet meg, tévedsz.

Nézz magadra!

Nézd meg az alakod, nézd a csípőd, a derekad, a hasad, melled, a hajad, az arcod, a szemeid. Jól nézd meg magad. Lehet, hogy nem tetszik amit látsz. Lehet úgy gondolod nem vagy elég vékony és egy kis szilikon imitt amott elférne. Mindez azért van mert nem látod azt amit Ő lát.
A tökéletes csodát.

xoxo. Tirza

Légy önmagad!

Írni akarok.
Rég volt már ilyen. Azt utóbbi időben irtóra el voltam foglalva és nagyon nem volt ihletem. Most azonban írni akarok. Belül egy hang késztet, és ahogy hallgatom a zenét ez a hang erősödik. A pulzusom emelkedik és az érzés a hatalmába kerít. Minden procikám arra vágyik, hogy alkossak.

Írnom kell. Írnom kell a szertelenségről, a vadságról, az ösztönösségről, arról, hogy süt a nap. Írnom kell a boldogságról, a szabságról. Arról, hogy jó érezni még akkor is ha nem mindig csupa jó dolgok történnek velünk. Mert a nehéz időkben edződünk meg. A Megpróbáltatások és csaták tesznek minket rutinos és jó harcosokká.
Írnom kell arról, hogy nem szabad embereknek megfelelni. Nem kell másoknak bizonyítgani, hogy te mennyire jó vagy és mennyire okos és kedves vagy, meg jó arc. Mert ha az vagy akkor ezt rögtön le fogják vágni. Nem kell hülye sztereotípiákat követni, hogy felfigyeljenek rád. Nem kell másnak lennünk mint, akik vagyunk csak hogy egyes embereknek jobban tetszünk. Mert nekünk nem az emberekre kell figyelnünk, nem ők fognak minket életünk végén megítélni. Tehát hiábavalóság megfelelni az embereknek.
Értitek? Hiábavalóság.
Engem annyirszor ítéltek már meg az emberek és még nagyon sokszor fognak. Valahogy a vérünkbe van belekódolva ez az egész ítélkezés. Egy tömegbetegség amiben az egész emberiség szenved és nagyon kemény harcok árán lehet csak kigyógyulni. A legfőbb gond azzal van, hogy sokszor balul ítélünk. Rengetegszer szembesültem azzal, hogy olyannak képzeltek el amilyen egyáltalán nem vagyok. Az alaptalan dolgok miatt már rengetegszer törtem össze és nagyon nehéz volt felállni. Hagytam, hogy mások téves véleményei, ítéletei, cimkéi befolyásoljanak. Önbizalom hiányos lettem, nem szerettem magam. Nem szerettem azt, ahogy kinézek, nem voltam képes elfogadni azt, hogy én bizony így nézek ki és nagy rá a valószínűség, hogy ilyen is maradok (míg el nem kezdek öregedni). Annyiszor kezdtem fölösleges fogyókúrákba, és olyan sokszor sírtam magam álomba azért, ahogy kinézek. És óriási HIBA VOLT.
Én így vagyok jó, ahogy vagyok. Így vagyok tökéletes, ilyennek teremtett Isten és ez pont így jó.
Nem kell. Sőtt, nem szabad hagynom, hogy mások idióta és degenerált meglátásai tönkretegyék mindazt amit Isten alkotott és formált és formál a mai napig is.
Nem kell embereknek megfelelnem. Csak élnem kell, éreznem kell, szertelennek kell lennem, boldognak, örülnöm kell, mert süt a nap.
És hálát kell adnom, hogy szabad vagyok és a magam módján vad, mert így vagyok önmagam.

xoxo. Tirza

Annyira közel

Annyira közel vagyok ahhoz, hogy a hátam mögött tudjam ezt az egész érettségi mizériát. Már nagyon unom. Mindenki ezzel riogatott 5 éven át, folyton noszogattak minket, hogy tanuljunk, mert nagyon kemény lesz az érettségi bla bla bla.
Részben volt csak igazuk, tényleg kemény volt, de talán feleennyire se lett volna nehéz, ha előtte nem oltanak be, hogy majd szóbelin leveszik a fejünk meg hasonlók.
Már csak egy vizsgám van hátra és úgy igazán azt kívánom, hogy bár vége lenne már.
Nem azért, mert parázok miatta, nem azért, mert nehezemre esik tanulni, egyszerűen várom, hogy vége legyen ennek a nagy felhajtásnak ami ekörül a szüksészerű vizsgasorozat körül van.  Csak arra vágyom, hogy azt mondhassam megvan az érettségim, hogy a kezemben tarthassam azt a nyavajás bizonyítványt.
Utána már nem lesz más, csak egy laza évzáró amin talán ott sem leszek ( bár időponttól függ ). És vége lesz, az egész középiskolás mizériának. Várom a teljes szabadságot, a nyarat, a nyári munkát, a lazulást, zenélést, sok sok gitározást és éneklést, dalírást, blogolást. És várom az idei CT tábort is. Várom, hogy megjöjjön a papír, hogy hova vettek fel. Várom a költözést.

Nincs is ennél nehezebb, várni mikor már minden annyira közel van.

xoxo. Tirza

Bőrig áznék

Várok. Várok s közben cselekszem.
Várok arra, hogy eljöjjön az idő mikor megkapom az érettségi bizonyítványom s közben tanulok a szóbelikre.
Várok arra, hogy újra Pestre mehessek, s közben készülődöm lélekben az ottani programra.
Várok arra, hogy a tifi dics újra dicsőíthessen a gyüliben és közben igyekszem megtanulni gitározni, fejlődni az éneklésben és a dícséretben.
Várok arra, hogy a drága kék szemű lánnyal kávézhassak egyet a Freiben és limonádézhassak a Millenáris parkban.
Várok arra, hogy kiderüljön hova megyek albérletbe és ki lesz a lakótársam, s közbe terveket szövögetek és ábrándozom.
Várom azt, hogy szerethessek valakit igazán, de amíg ez a pillanat el nem jön addig igyekszem felkészülni arra, milyen felelőséget vállalni egy másik személyért és egy életen át szeretni.
Várom azt, hogy visszajöjjön hozzám. S amikor visszajön el vigyen magával haza, oda ahol az igazi otthonom van. Közben pedig igyekszem úgy élni, hogy valóban magával vigyen.

És most ebben a percben is várok arra hogy, elkezdjen szakadni az eső, egy szivárvány megjelenjen az égbolton én pedig odakinn kitárhassam a két karom és pörögjek az esőben mint, kislánykoromban.
És míg erre várok nektek írok.

xoxo. Tirza

Hegytető

Az idő rohan. Vele együtt rohannak az emberek. A technika olyan gyakran újul meg, hogy szinte alig bírunk lépést tartani és nyomogatni a saját frissítés gombunkat.
Az utóbbi időszak az életemben hihetetlenül pörgős volt.
Utóbbi időszak. De mit is jelent ez pontosan?
Az elmúlt hónap, nem kicsit több. Talán a tavasz? Nem még attól is több.
Ha pontosan meg kéne határoznom egy kiindulási pontot azt mondanám, hogy az idei tanévem nagyon pörgős volt.
Nemrég még ünneplőben álltam az évnyitó ünnepségen és most hamarosan túl leszek az egész érettségin. Lement a ballagás, megírtuk az írásbeliket. Azt gondoltam lesz egy kis pihenés, egy kis nyugalom. Álló víz.

Naiv voltam.
A mai napon eszméltem rá, hogy már csak 2 hetem van a szóbelikig. Gőzerővel kell tanulnom. És perszre nem csak ennyiből áll a világ. Az események felgyorsulva suhannak el mellettem és én igyekszem mindenhol helytállni. Több kevesebb sikerrel. Közben ezek a dolgok hatással vannak rám, írok, néha kedvesen, néha kicsit csípősebben. Kapok hideget-meleget. De mielőtt nagyon sokat agyalnék ezen elmúlik a pillanat és mindez a múltba vész. Jönnek az újabb dolgok amik arra várnak, hogy foglalkozzam velük.

Ebben a nagy zsongásban van egy biztos pontom. Mindig is volt, de emellett vágytam arra, hogy legyen egy tér, egy hely ahol megállhatok és kikapcsolhatom az agyam kicsit és körül nézhetek. És hát a kegyelem és a szeretet óriási, ezért meg is kaptam. A házunktól pár kilométerre van egy útszakasz, ami a következő települést összeköti a miénkkel. Az utóbbi időben gyakran jártam ezen a szakaszon bringával vagy akár gyalogosan. Gyönyörű festői a táj. Igazi vadregényes. És ebben a Meseországba illő környezetben megtaláltam azt a helyet amire szükségem volt.

Mihelyt megpillantottam tudtam, hogy ez lesz az én hegyem. Kicsit meredek és fárasztó mire kigyalogolok a tetejére, de megéri. Mert amikor felérek olyan látvány vár rám ,ami semmihez sem fogható. A nap kisüt, a szellő finoman simogatni kezdi az arcomat, kitárom a kezem és nem győzöm érzékelni, befogadni azt a szeretetet ami körülvesz.

Olyan ez a hely mintha nekem készítették volna. Minde fűszál, minden hangya, minden pitypang arról beszél, hogy szeretve vagyok és ez csodás érzés. Hálás vagyok azért, hogy megállhatok egy pillanatra, hogy biztos talaj van a lábam alatt.
Egy igazi kőszikla és egy hegytető.

 

xoxo. Tirza

A fiúk, a lányok és az elvárások II.

Pár olvasóm örömére maradok a párkapcsolati témánál. Elég sokat írtam ebben a témakörben és ez a bejegyzés folytatása egy régi kedvencnek. Csakhogy most nem azt fogom ecsetelni, hogy a fiúk milyen elvárásokat támasztanak a lányok felé. Megfordítom az értmét. Lássuk a másik oldalt is.

Ha elvárásokról és mércékről van szó akkor meg kell, szinte kötelező említenünk azt, hogy mi lányok milyen abszurd kívánságokat  és kritériumokat támasztunk a fiúkkal szemben.
Az üzenőfalak tele vannak csípős feminista idézetekkel és olyan kis szösszenetekkel amikben a férfinem porbatiprása van taglalva. Ezek után pedig még el is várjuk, hogy legyenek érzékeny és előzékeny fiúk/férfiak, miközben ilyen savazást kapnak.

Ha mi magunk gyúrhatnánk össze számunkra a megfelelő ideális párt akkor, egy CK modellt ruháznánk fel olyan nemes tulajdonságokkal mint, legyen vicces, okos, kedves, jomódú, udvarias, hűséges, megbízható, legyen kicsit macsó, de ne túlzottan. Ha kell élő páncélként védelmezzen bennünket, mi legyünk élete értelme, más lányra soha még rá se nézzen. Legyen kisugárzása és bűvöljön el minket. Ne legyen rest dolgozni és alkalom adtán lepjen meg minket egy kis aprósággal. Ne felejtse el az évfordulókat, jeles napokat, mindig hajtsa le a WC ülőkét. Mindig mindenben adjon nekünk igazat. De a legeslegfontosabb tulajdonság az legyen, hogy lehessen nevelni!

Mert hát ma már azt is tudjuk, hogy úgy kell pasit választani, mint lovat.
Végülis tényleg tök ugyanaz. Most sorolhatnám, hogy ennek a remek párhuzamnak a felfedezője szerint, mi a fontos a lovak és a férfiak kiválasztásakor, de  úgy gondolom fölösleges. Nagyon frappáns kis összefüggéseket talált ám az állat és az ember között, bár szerintem életében nem vett még lovat... Viszont ha mégis követjük tanácsait és azonosulunk gondolkodás módjával, a végén tényleg kapunk valamit. De az se nem ló, se nem pasi. Teljesen más lény, úgy hívják, hogy PAPUCS.

Véleményem szerint a szerelem, a hosszú távú kapcsolat, a házasság nem arról szól, hogy megnevelem a másikat. Arról szól, hogy idővel egymáshoz csiszolódunk. Nem az, hogy én lecsapkodom a másikról a fölösleges dolgokat légkalapáccsal. Mert ha úgy érzem, hogy erre van szükség akkor, már régen rossz.

Így a végére már csak a fiúknak üzennék egy utolsót.
Ha  egy lány nevelni, megváltoztatni vagy bármi hasonlót akar, nyugodtan álljatok tovább. Ennél jobbat érdemeltek.

xoxo. Tirza

Vannak még csodák

Újra  párkapcsolati téma van terítéken. És a mai üzenetem számotokra az, hogy vannak még  csodák.

A lányok 99,9% ábrándozik, álmodozik, vágyakozik a számára tökéletes fiú után.
Mindanyian vágynak arra, hogy majd valamilyen filmszerű és édes sziruptól csöpögő módon egymásra talál kedvesével, megbirkóznak pár akadályal, talán egy háromfejű sárkánnyal is, pár pillanatra beborul az ég és minden katasztrófálisnak tűnik ám egy szemvillanás alatt, megoldódik minden. Kisüt a nap és ők pedig boldogan élnek míg meg nem halnak. Akárcsak a mesékben.

Viszont az esetek többségében a dolgok nem így mennek. Miért? Talán azért, mert ez az igazi élet, nem pedig egy giccses mesekönyv. Csakhogy sajnos ezt nem mindig tartjuk ám szem előtt. Mi csak ábrándozunk, álmodozunk aztán egyszercsak neki megyünk az előttünk álló falnak. Úgy tudnám leginkább ábrázolni, mint mikor a vöröshajú dalolászó lány Giselle kilép a mese birodalomból és New York utcáin találja magát. A kocsik összecsapják hófehér menyasszonyi ruháját, egy csöves ellopja a tiaráját végül pedig elered az eső és senki nem engedi be magához éjszakára. És mit tesz ekkor Giselle? Csurom vezesen áll az út közepén és zokog. Tádám íme a happy end.

De mit is akarok én itt ezzel a példával, meg a fanyar megjegyzésekkel és közben miért is szól a bejegyzés címe valami csodáról?

Azért, mert hiszen, tudom és hála Istennek látom is, hogy van igazi happy end. Vannak még csodák. Lehet még szép és meseszerű a történet. De nem úgy ahogyan eddig gondoltuk. Ismerek egy lányt, maga  a csoda. Csupa báj, szeretet, alázat és szépség. Egy kincs . Mégis valamiért nem akart eljönni a hercege a fehér lovon. Vagyis nem úgy ahogy ő gondolta. Mert egyszer mégis megjelent ám . Persze akkor még a szóban forgó hercegnőnk mit sem sejtett az egészről. Nem látta, egyszerűen csak nem vette észre, hogy mindaz amire szüksége van ott áll az orra előtt és hatalmas szemekkel pislog rá. Egyszerűen csak mosolyogva tovább állt. Miért? Mert nem erre számított. Nem volt se ló, se palást, se kürtszó. Viszont volt helyette szeretet, csodálat, tisztelet, bölcsesség és kitartás. A szóban forgó hercegünk nem adta fel, küzdött hosszú ideig. Próbák hosszú sorait állta ki, ám ezek között nem volt se vizes árok, se sárkány, se gonosz mostoha. És végül elnyerte jutalmát a sok megpróbáltatás után. Mert amikor harmadszor állt a hercegnőnk elé, a lány meglátta benne azt amit mindevégig keresett. Egymásra néztek, elmosolyodtak. Kézenfogták egymást és elindultak együtt egy új közös úton. És boldogan élnek majd míg meg nem halnak.

Látjátok minden emberi butaság és nem látás ellenére vannak még csodák.
Azért, mert a jóságos és szerető Isten vezet minket.

xoxo. Tirza

Kísérj tovább

Elköszöntem csendesen és remélem, hogy nyomot hagytam a szíveken.

Elballagtam.
Véget ért számomra a középiskola. Nem kell többet bejárnom az órákra. Nem fogok üzletin ülni, nem ökörködök már KGT-n ( közgazdaságtan ), nincs több kiöltözős taniroda. Nem lesz esélyem matekról ellógni, mert hát ez is előfordult olykor. Nem megyek ki többet a békés suliudvarra zenét hallgatni és lecsillapodni. Nem fogom az udvar tetejéről nézni a gyülit. Nem lesz több vita, okoskodás, felháborodás, szájhúzogatás, szomorúság amiatt, hogy sokszor egyedül vagyok. Nem akadok már ki szürreális ötleteken és nem akad fel a szemem az okoskodó beszólásokon. Nem megyek fel a könyvtárba, nem beszélgetek Marcsi nénivel, nem leszek kiskönyvtáros, nem jegyzek be több könyvet a kis könyvecskékbe. Nem kapcsolom le többször az áramot, amikor szörnyű zene szól a suli rádióból. Nem vergődök a folyosón a  fotelokba az "érdek" barátnőmmel. Nem várom a reggeleket, hogy beszámoljak egy-egy fontosabb eseményről a szőke hajú lánynak és nem fogunk együtt nevetni és fényképezkedni tanirodán. A fiúk nem fogják többet szétfejelni mellettem a padon a tollakat. Nem nyomnak többször narancs levet a szemükbe. A 12/e-sek nem fognak több vizes galacsint dobálni az ablakunkra. Nem lesz több töri és magyar fakultáció.
Mindaz ami 5 éven keresztül a napjaim része volt, ma már csak emlék.
A kangoo edzések, a sok szervezkedés, a sok sírás és nevetés.

Két éve várok erre. Két évig minden nap arra gondoltam mikor lesz már vége.
Sírtam mikor az évnyitón a Himnuszt játszották. Számoltan a tanítási napokat. És azzal bíztattam magam a nehéz pillanatokban, hogy már csak ennyi meg ennyi nap.
Szerintem kevés olyan diák van aki ennyire utálta  a középsulit,  mint én.
És mégis most, hogy vége nem érzek semmit.
Nem vagyok hihetelenül boldog, csak egy űrt érzek a szívemben, meg egy kis megkönnyebbülést.
Kibírtam.
És nem, hogy csak túléltem ezt az 5 évet, hanem megéltem.
Megéltem minden percét, a mélységeket és a magaslatokat, hiszen voltak azok is.
Itt kezdődött minden, itt indultam el, itt szálltam fel.
Itt lettem azzá ami ma vagyok.
Rövidke életem legmozgalmasabb 5 évét éltem itt meg.
Minden fontos pillanat, a legjobb döntések mind ehhez az időszakhoz köthetők.
Hálás vagyok ezért. Köszönöm, hogy ennyit tanulhattam.
Mert én nem csak azt tanultam meg itt, hogy hogyan kell valószínűséget számítani, EVA-t bevallani, rátákat ábrázolni.
Hanem azt is megtanultam, hogyan kell harcolni.
Hogyan kell türelmesnek lenni, hogy mikor kell kinyitni a számat és elmondani a véleményemet és mikor jobb békésen megsem szólalni.

A végén pedig megtanultam elköszönni csendesen és már csak azt remélem, hogy nyomot hagytam a szíveken.

xoxo. Tirza

Sok sok kérdőjel

Hát sziasztok!

Már jó ideje nem írtam semmit és páran közületek hiányoltak is :), köszönöm nekik. Jól esett. És hát közkívánatra itt vagyok és blogolok.

Szeretek írni, nagyon is. Az elmúlt hetek szinte tökéletesnek mondhatók, de valami apróság hiányzott belőlük, most jövök rá mi volt az. Az írás. Különös, hogy vannak bizonyos dolgok, tevékenységek amik annyira a részünké válnak, hogyha nem gyakoroljuk őket nagy rendszerességgel, akkor már szinte nem is érezzük magunkat önmagunknak. De nem erről szeretnék most nektek írni.

Hanem arról a sok sok kérdőjelről ami bennem van. És amikről úgy gondolom, hogy nem csak engem érintenek, hanem sok fiatalban merülnek fel.

Kezdjük szépen sorjában. Nem tudom mi lesz az érettségin. Foggalmam sincsen, hogy fog sikerülni, mi lesz a  végkimenetele, hogy felvesznek-e vagy sem. Gőzöm nincs arról, hogy hova és kivel fogok költözni, ha összeszedem a sátorfám és elindulok Pestre.
Nem tudom, hogy hogyan kezeljek bizonyos helyzeteket. Nem tudok tettetni, hogy nem érdekel, miközben mégis. Nem tudom, hogyan kezelejelek Téged.
Igen pont Téged aki olvasod ezt a sort. Foggalmam sincs, hogy mi van most. Igazán, nem tudom mit tegyek a fotózásos dolgokkal kapcsolatban. Igent mondjak, nemet mondjak, semmit se mondjak.  Igazából sok sok mindent nem tudok. És legszívesebben csak besöpörném ezeket a dolgokat a szőnyeg alá, hogy ne is legyenek. De tudom, hogy ez nem jó megoldás. És ha ezt teszem nem változik semmi. Minden marad a régiben és lesz egy nagy pukli a szőnyegem alatt.  Most ahogy elmélkedem ezeken a dolgokon, egyre inkább az tudatosul bennem, hoyg a problémáim elől nem lehet elfutni, tudomást nem venni rólunkl vagy éppen bevenni a "leszarom tabletátt", mert semmivel sem lesz jobb. A helyzet csak akkor fog változni, ha szembe nézek a sok sok kérdőjellel és megpróbálok megoldást találni. Sikerül e majd? Egyedül tuti, hogy nem.

Degyetlen egy dolgot tudok . Hogy Te mindig velem vagy. És hogy az előbb említett kérdésekre Te tudod a legjobb választ. Éppen ezért nem aggódom, nincs bennem félelem. Bízom Benned. És tudom, hogy vezetsz.

És valójában, az összes többi már nem is olyan fontos.

xoxo. Tirza

Szeretek

Újra a könyvtárban ülök és már épp késésben vagyok egy énekpróbáról.
Viszont nem mehetek el addig amíg nem írtam le azt ami bennem van. 
Napról napra egyre jobban érzem azt, hogy szeretve vagyok.
Érzem azt, hogy Isten a kezében tart és a tenyerén hordoz.
Tudom, hogy nem hagyja, hogy a völgy mélyére essek, a szárnyaim szabadok és szabad vagyok.
Egyre jobban magába kerít egy érzés. Szeretek. 
Szeretem Istent. 
Szeretem azt, hogy vezet. Szeretem az életem.
Szeretem a körülöttem lévő embereket és azokat is akik sajnos nincsenek körülöttem.
Szeretem a suli utolsó 3 hetét.
Szeretem a napsütést és a tökéletes suli udvart ahol mindig jól érzem magam.
Szeretem azt, amivé válok Isten jelenlétében és szeretek szeretni.
Most viszont rohanok énekelni. Amit szintén szeretek.

Szeretlek Titeket!

 

xoxo. Tirza

Szeretni vagy szerelembe esni

Szerelem.
A szerelem ott van a levegőben.
Tavasszal mindenki szerelembe esik.
Szabadság és szerelem, e kettő kell nekem.
Szerelem Szerelem Szerelem.

A körülöttem lévő világ szerelemre éhes. Mindenki vágyik valakire. Arra az egyre akit igazán szerethet. Akivel együtt lehet jóban rosszban, aki mindig vele lesz és kitart mellette. Akit mindig szeret és legfőképp aki mindig szereti. Ez mind nagyon szép és nemes, csak egy bökkenő van. Az emberek nagy része ( tisztelet a kivételnek ) nem tudja mi az, hogy szeretni. Hajszol egy érzést, keresi és kutatja, majd amikor rátalál engedi, hogy az teljesen átjárja. Szenvedélyesen és forrón, aztán idővel a szenvedély lanyhul, a tűz elalszik és a szív kihül. Mit tesz ilyenkor az ember? Hát neki lát és keresi tovább a szerelmet, megtalálja egy másik emberben, a tűz újra fellobban, de a történet vége ugyanaz lesz mint az előzőé. És aztán megint neki indul, megint csak keres, élete végéig csak keres, de valódi szerelmet sosem talál. Ha szerencsés az illető akkor lesznek "szerelmek" melyek hosszú ideig tartanak és lángjuk sokáig kitart, de egyszer ennek is vége lesz. Hogy miért? Mert ez csak egy hirtelen fellángolás, egy pillanatnyi érzelem.
Nem olyan rég egy bölcs magas ember Rotherdammból azt mondta nekem, hogy igazán szeretni annyi, hogy a másikat előbbre helyezni magamnál. Azért, mert annyira szeretem, hogy az ő java a fontosabb.

Elgondolkodtam ezen a mondaton és arra a felismerésre jutottam, hogy kétségtelenül igaza van. Aztán eszembe jutottak az emberek a baráti körömből, azok a fiatalok akiket ismerek és még "szinglik". Eszembe jutott, hogy közülük sokan vágynak arra, hogy végre szerethessenek, vagyis inkább arra, hogy szertve legyenek, De vajon végig gondolták mindazt, hogy ez mit vonz maga után?
Hogy ez komoly dolog és nem lehet hajkurászni. Nem lehet erőltetni és sürgetni, mert hát az a nagy helyzet, hogy fel kell ám nőni ahhoz, hogy egy másik embert igazán tudjunk szeretni. Jobban, mint saját magunkat. Nah meg itt van a kitartás. Nagyon egyszerű azt mondani, hogy kitartok mellette jóban és a rosszban is, de meg is cselekedni teljesen más dolog. És te aki otthon ülsz és olvasod a blogom és azon ábrándozol, hogy de jó lenne már megtalálni azt az egyet. Kérlek ne felejtsd el, hogy kimondadni a dolgokat és megcselekedni azokat két különböző dolog.
És ne búsulj ha még nem találtad meg a nagy "Ő"-t.
Egyszer, ha majd felnövünk a feladathoz, hogy igazán tudjuk szeretni valaki mást, akkor majd megtaláljuk.
De addig fel van adva a lecke, és úgy gondolom van mit tanulnunk.

xoxo. Tirza

Boldog évfordulók

Minden ember életében vannak jeles napok, fontos dátumok, évfordulók, szülinapok stb...

Az Égben úgy döntöttek az enyémek nagy részét erre a hétre csoportosítják. Lássuk mivel is kezdődött az egész.
Kedden újabb fejezet nyílt az életemben, "Maradj fókuszban" címmel, megerősítések és támogatás, ezzel a két szóval tudnám leírni az egészet.
Aztán jött  a Szerda. Hát kedves olvasóim egy évvel ezelőtt április 3.-án postoltam az első blog bejegyzésemet. Március végén a CT mobilcsapat Ózdon járt. Sok jó arc volt  itt és két kivételes lány aludt nálam azon a hétvégén. Beszélgettünk a céljainkról, arról, hogy ki mivel tölti a szabad idejét és közös pontokat találtunk. Az egyikük megmutatta nekem a blogját és beszélgetni kezdtünk az írásról. Én akkor még csak három vagy négy pár oldalas szösszenettel rendelkeztem. De érdekelte őket. Végül elküldtem az írásaim e-mailben és bátorító választ kaptam. Tiverina buzdítására blogolni kezdtem. Hálás vagyok érte és azért amit akkor, egy évvel ezelőtt mondott nekem. Szóval köszönöm Tiverina.

Aztán lássuk mit rejt még ez a hét. Hát kedves olvasó elkezdődött a tavaszi szünet. Az utolsó szünetem a suli végéig. Az utolsó szünetem a középiskolában. Nem lesz több. Ez csak még jobban tudatosítja bennem azt, hogy egy öt éve tartó folyamat fog hamarosan lezáródni. Nagyon várom, de most először van bennem egy kis izgalommal vegyes félelem, hogy mi lesz utána. Egy teljesen új élet. Nem lesznek ott a megszokott arcok, nem lesznek már ezek a problémák, nem lesznek már olyan eszetlenségek és barmulások amik eddig voltak. Vége lesz, de nem bánom. Mert tovább kell lépnünk, nem csak nekem hanem mindannyiunknak. Ennek van itt az ideje.

És eljött az a pont is amikor, életemben először lehet, hogy gitárral fogok dicsőíteni. November 27.-én kaptam egy gitárt a drága barátaimtól. Azóta igyekszem több kevesebb odaszánással megtanulni gitározni. A héten sikeresen elszakítottam a gityóm alsó E húrját. Pánikolni kezdtem. És be kell valljam még a sírás is elkapott. De aztán jött az én drága unokatesóm és meggyógyította a gitárt, mostmár lehetőségem van, hogy szombaton egy új szintre emeljem a dicsőítésemet. Szintén izgalom és félelem van bennem, de ha ennek most jött el az ideje, hiszem, hogy menni fog.

Végül, de nem utolsó sorban Húsvét van. Egészen pontosa Nagy Péntek. A nap amikor valaki az életét adta, hogy én élhessek. A nap amikor valaki a vállára vette azt, amit nekem kellene cipelnem. A nap amikor egy szív megszünt dobogni, azért, hogy 3 nappal később újra életre kelljen. Ez a nap arról szól számomra, hogy Jézus szeret engem és  őszintén szólva én is szeretem Őt.

xoxo. Tirza

Tökéletlenség és tökéletesség

"A kereszténység nem arról szól, hogy tökéletesek vagyunk. Arról szól, hogy elfogadjuk tökéletlenségünket, és továbblépünk azon. Arról szól, hogy hagyjuk, hogy Krisztus legyen tökéletes. Bennünk." by Rashi

Nagyon megfogott ez a gondolat hiszen az utóbbi hónapokban ezt igyekszem megtanulni. Mert hát nem olyan könnyű ám elfogadni a tökéletlenséget. Legalábbis nekem akiben tombol a megfelelési kényszer. Mindig is figyeltem arra  mások, hogyan reagálják le azt amit mondok és rengetegszer kérdeztem vissza, hogy nem e látják úgy, hogy valami gond lenne velem. Vagy hogy szerintük is ez a helyes válasz? Sokszor kértem bocsánatot az időközönként előforduló hisztieimért és rossz kedvemért.

Pedig nem kellett volna. Mert ilyen vagyok. Mert ember vagyok emberi érzésekkel. Isten így teremtett. Nem kell mindig jó kedvűnek lennem, nem kell mindig mosolyogni, nem kell mindig azt játszani, hogy minden rendben, mert van amikor semmi sincs rendben. Rádöbbentem, hogy nem kell félnem attól, hogy hibákat fogok elkövetni. Pedig hát fogok és követtem már el idáig is párat. De mindegyikből tanulnom kellett valamit és ha nem tanultam meg akkor újra belefutottam. Aztán még egyszer és még egyszer végül tizedjére sikerült ám meg is jegyezni. Így működik ez.

Szóval kedves ismerős, ismeretlen, barát  képzeld el, hogy szoktam rossz kedvű lenni és van amikor lusta vagyok, aztán az is előfordul, hogy hisztizek ( bár igyekszem ritkán tenni ) érzékeny vagyok. Sokat sírok, általában örömömben, de előfordul, hogy bánatomban. Ezt a drága göndör hajú barátnőm is megtapasztalta a hétvégén. És tőle is bocsánatot kértem ezért. Nem kellet volna, mert meg kell ismerni minden oldalam ugyanis ez is hozzám tartozik egy rész belőlem. De ettől még nem vagyok kevesebb és nem is hiszem, hogy kevésbé szeretnének.

Sőtt arra is rá kell jönnöm kb minden nap, hogy Isten is mindig szeret. Akkor is ha vergődöm és csapkodok, ha morcos vagyok és ha lusta. Mert ő így is szeret engem, tökéletlenül. És alkotunk mi ketten tökéletes párost, az Ő tökéletessége és az én tökéletlenségem.

xoxo. Tirza

Mesés utazás

Ülök a könyvtárban és zsong a fejem. Gondolkodom az érettségiről, a tanulásról, mit kell majd csinálnom ha hazaértem. Arról, hogy olyan jó lenne írni. Közben meg nincs semmi témám, kattogok egy két határidős dolgon és azon, hogy hova tart az életem. Beszélgetek a kék szemű lánnyal és csak mosolygok itt magamba, mert mikor olvasom amit ír igyekszem felidézni a hangját ahogy mondaná a sorokat.

Az ablakon időközönként beszalad néhány kósza szellő, a napsütés időről időre felerősödik én pedig érzem körülöttem a feltétel nélküli szeretetet. S közben csak magamban mosolygok. Becsukom a szemem és valahol egész máshol vagyok.

Egyik pillanatban otthon a házunk előtti hegy tetején állok, mellettem Csinos és Szelíd legelészik. A lovak lustán csapkodnak farkaikkal a körülöttük tanyázó legyek után. A barna szemű lány pedig egy fűszálat rágicsál. Fordulok egyet és körülöttem minden megváltozik.

Emberi tömegek sietnek előttem jobbról balra és balról jobbra. Mindenki az óráját nézi. Egy két fiatal örömmel veszi fel napszemüvegét és láthatóan élvezi a napot.  Nevetések, veszekedések, az autók zaja egy óriási hangzavarrá gyúródik össze. Én csak mosolygok és elindulok. A cipőm sarka halkan kopog a Keleti lépcsőin. Szokásos útvonalon haladok. Nem is figyelek rá merre megyek, a lábaim tudják az utat. Beszállok a metróba, irány a Moszkva. Ám amikor kinyílik a metró ajtaja egy teljesen új, egy teljesen más helyen találom magam.

Hosszú egyenes beton út van előttem. Az út szélén óriási fák állnak és lombkoronáikkal árnyékot nyújtanak az arra éhezőknek. Elindulok az úton aminek a végén egy régi kastély épület áll. Ballra nézek ott a fapavilon, jobbra nézek és látom a foci és röplabda pályát. Ezer és egy emlék rohamoz meg és csak kapkodom a fejemet. 4 hét, az már egy teljes hónap. Ennyi időt töltöttem ebben a táborkertben. Itt változott meg minden. Itt kezdtem el igazán élni.  Hirtelen elkezdek szaladni, ahogy csak a lábam bírja. Éles kanyart veszek és szaladok a völgyön át  a faházakhoz, a mi ping-pong aszatlunkhoz a mi hintáinkhoz. Kitárom a karom és elkezdek pörögni, mint kislány koromban, mikor szoknyát adott rám Anyukám. Becsukom a szemem  és hangosan felnevetek.

De mire kinyitom már újra itt vagyok fenn az iskola legmagasabb tornyában, annak is a legtetejében a könyvtárban. Zsong a fejem. Gondolkodom az érettségiről, a tanulásról, mit kell majd csinálnom ha hazaértem. Arról, hogy olyan jó írni, hogy nem volt semmi ötletem mégis teleírtam az előttem heverő "lapot". Már nem kattogok a határidős dolgaimon és már a kék szemű lány sem ír. De tudom, hogy hova tart az életem és ez békével, megnyugvással tölt el.

A szellő még most is beköszönt olykor és a nap se tudja eldönteni, hogy süssön e vagy ne. És még mindig érzem körülöttem azt a feltétel nélküli szeretetet.

Mert ez sosem változik.

xoxo. Tirza

Még csak most kezdődik el

3 héttel ezelőtt kaptam egy ígéretet ami már akkor nagy hatással volt rám és elkezdett változtatni. Aztán a hétköznapok monoton zúgásában éreztem, hogy valami más. Más vagyok már én is és ez jó. Sokkal boldogabb voltam és kiegyensúlyozottabb. Úgy gondoltam elkezdődött, aztán 2 hét távlatából úgy tekintettem vissza mintha egy hosszú utat tettem volna meg. Voltak problémák és a gondok is felütötték a fejüket, de aztán minden sikerült remekül elrendezni. Éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül és szeretnek. Remek volt. Azt gondoltam magamban, hogy nah ha ez így fog menni az nagyon jó lesz. Nem túl könnyű, de nem is olyan nehéz. Azt mondtam hé ez nem is olyan vészes.

Egészen mostanáig mikor jött az első igazi megpróbáltatás. Annyira hirtelen jött és hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy minden csak most kezdődik. Az eddigi minden csak a bemelegítés. Közepesen erős szélként próbáltak két vállra fektetni és azt hittem ettől rosszabb nem lehet. Hiba volt. Mert a hétvégén megérkezett a tornádó. Sokkot kaptam tőle. Aztán ahogy enyhült a dolog és a fekete felhők is odébb álltak elmélkedni kezdtem.

Rájöttem, hogy mégsem lesz ez séta galopp. Miért? Mi is volt az az ígéret amit kaptam? Egy egyszerű szó: változás. A változás sosem könnyű és sosem megy gyorsan és talán sohasem ér véget. Ez benne a szép. Mindig minden változik. Az egész egy dominóhatás, ha valami megváltozik benned az elindít egy folyamatot és hatással lesz minden másra ami veled kapcsolatos. Hát egy ilyen folyamat elején vagyok én most.

3 héttel ezelőtt eldöntöttem az első dominót. És most eldőlt a második is. Hogy ez mindig öröm lenne és boldogság? Korántsem.
De nem félek, mert nem vagyok egyedül.

xoxo. Tirza

Szólalj meg végre!

"Szépséges Királylány Eszmeralda állapota: fogok én még hiányozni neked... majd akkor megtudod. 10 perce

Szépséges Királylány Eszmeralda állapota: ha tudnád ahogy szenvedek, mert szeretlek, te pedig még csak észre sem veszel... :'( 16 perce"

Úgy gondolom mindenki találkozott már ilyen és ehhez hasonló postokkal az arckönyvben. Én sajnos egyre gyakrabban látom azt, ahogy a fiatalok az adatlapjukat lelki szemetesládának használják és név nélkül írogatnak embereknek szemrehányó üzeneteket, szerelmes vallomásokat és a többit.

Egészen máig csak elsiklott ezek fölött a tekintetem, de ma mikor végignéztem a  főoldalamon és jó pár ilyen posttal találkoztam megkérdeztem magamban: " És édesem, miért nem mondod meg ezt neki a szemébe? "
Aztán ahogy egyre többet gondolkodtam ezen egyre nagyobb felháborodás gerjedt bennem.
Sokan elvárják, hogy a meggondolatlanul vagy feltűnési viszketegségük közepette kipostolt gondolataikat megértsék azok akiknek szánják.
Na de már most hogyan is? Halvány utalásokból, célozgatásokból és vagdalkozásokból nem lehet megérteni, hogy mi is az amivel konkrétan problémátok van, hogy mi az ami miatt ki vagytok lelkileg vagy idegileg. Értsétek meg. Néma gyereknek anyja se érti a szavát.

Ha pedig valamit szeretnétek közölni valakivel akkor emeljétek fel a popótokat a gép elől, menjetek oda az illetőhöz és szólaljatok meg! Kommunikáljatok! Annyira szép nyelv a magyar és olyan jól ki tudjuk magunkat fejezni vele, hát tegyétek ezt ti is. Beszéljetek és akkor talán majd mások is megértik, hogy mi az, amivel problémátok van, mi az, ami rosszul esik és mi az, amit egyáltalán nem szerettek.

Ha végre kinyitjátok a szátokat és elkezdtek majd beszélni az emberekhez rájöttök, hogy az élet mennyire egyszerű.

xoxo. Tirza

Ha listát írnék életem legjobb döntéseiről...

Elgondolkodtam, mi lenne ha listát írnék életem legjobb döntéseiről. Mikről írnék?  Mekkora lenne a lista? Arra jutottam, hogy hála az Úrnak sok mindent leírhatnék. Most mégis csak az első hármat írom le és osztom meg veletek.

Íme...

1. Megtértem. Rájöttem ( Isten megmutatta) hogy az életem nem a jó irányba megy. Megtapasztaltam, hogy Isten szeret. Felfogtam, hogy Jézus meghalt értem és kapcsolatban akar lenni velem és én igent mondtam neki.

Innentől kezdve igyekeztem minden döntést vele együtt meghozni.

2. Bemerítkeztem. Hivatalosan is keresztény ember ( tinédzser ) lettem.

3. Szombat reggel felkeltem, ( vicc, mert nem is aludtam) felöltöztem. Apuval beültem a kocsiba és az ózdi OTP parkolóba hajtottunk. Ott  már várt egy kisbusz. Pár perc múlva megérkeztek a többiek is és beültünk a buszba. Irány Pécel! Christeens télzáró. Kissé betegen indultam el. Gondolkodtam is, hogy biztos hogy elmenjek?  És végül azt mondtam igen. Életem 3. legjobb döntése volt.

Hogy miért?
Aztért, mert hála a sok imának és támogatásnak Isten meggyógyított, szólt hozzám a tanításon keresztül. Olyanokat mutatott meg amit nem is gondoltam volna és buzdított, hogy menjek oda másokhoz és mondjam el mit láttam róluk. Hogy azt láttam, hogy Istennek nagyon tetszik az amit akkor lát ha rájuk néz és nagyon szereti őket. Odamentem emberekhez és megöleltem őket, mert a szívemben egy olyan szeretet volt amivel képes lettem volna átölelni az egész világot. Buzdításokat és bíztatásokat kellett mondanom másoknak. Hogy miért? Azért mert szükségük volt rá.
Én ezt nem tudtam, de Isten igen. És engem használt arra, hogy mások válaszokat kapjanak. Aztán az ózdi csapattal és a péceli TD-vel meg persze a körülöttünk lévő kb 100 fiatalal óriásit dicsőítettünk, énekeltünk, táncoltunk, ugráltunk. Remek beszélgetéseket folytattam a vegyes tüzelésről, a póni hajamról, az ittlét öröméről, arról, hogy kit hogyan formál Isten, hogy hogyan hoz össze két fiatalt és hasonló remek dolgokról. Megerősítést kaptam magammal kapcsolatban egy olyan embertől aki eddig sosem látott ( talán, mert Manchesterben él). És ennek hála feltudtam szabadulni teljesen. És most szárnyalhatok. Fenn az égen, mint a sas madár. S most már tudom, hogy ha hiszek benne akkor még a vizen is járhatok.

Szóval röviden azért volt jó döntés, hogy elmentem erre a hétvégére, mert felszabadultam, megtanultam igazán őszinte szívvel szeretni és megtapasztaltam milyen igazán és őszinte szívvel szeretve lenni.

Ezzel a mostani hétvége felkerült életem legjobb döntései közé.

Köszönöm ezt Nektek és persze Istennek!
Legyetek Áldottak!

xoxo. Tirza

12, egy tucat

Hát sziasztok! Régen írtam már. Mint említettem alkotási válságba estem, de egy drága barátnőmnek köszönhetően sikerült belőle kilábalnom. Ugyanis egy olyan jelenségre mutatott rá ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Ez nem más, mint a tucat jelenség. Sötét haj ( sokszor festetett), szolis bőr, erősen kontúrozott szemek, platformcipő, cicanaci.

Gondolom mindenkinek ismerős. Hat kéz nem lenne elég rá, hogy megszámoljuk a leírásnak megfelelő hölgy ismerőseinket.
Meglátok egy ilyen lányt és az a szó jut eszembe, hogy mutatós. A barna bőr, a sötét haj és mellé mondjuk a kék vagy zöld szemek olyan egzotikusan hatnak. Aztán megyek tovább az úton és jé még egy ilyen lány. Két perc múlva még egy és így megy ez.
A sokadik lánynál már csak azt mondom magamba, hogy mutatós, mutatós, de 12 egy tucat. És ha sokat sétálgatnék a városban biztos meg is lenne elég rövid idő alatt a tizenkét lány.

Mint már említettem, nekem is jó pár lány ismerősöm van akire illik a személyleírás. Ahogy sorra vettem őket a fejemben, némelyiküknél éreztem, hogy ez a "divatos vagyok és magassarkúba bújok" dolog mögött valódi vagány stílus rejtőzik, hogy van divatérzékük és nem hatnak műnek. Bár őszintén ezekből az ismerőseimből vannak kevesebben.

Aztán elkezdtem agyalni a többieken. Milyenek lennének is ők valójában? Hogy néznek ki a tömérdek hajfesték, szoli és smink alatt ezek a lányok? Milyen a valódi stílusuk? Sokaknál nem tudom, viszont abba biztos vagyok, hogy ezeregyszer szebbek lennének ha valódi önmaguk lennének nem pedig valami éppen aktuális tömeg stylet húznának magukra. Ha mernének egyediek lenni. Mert azok. Egytől egyig.
Mert nem hiszem el, hogy a világon ahol minden ember különböző, mindenki csak úgy magától találta volna ki ezt a out fitt-et és megjelenést. Persze ez nem mai találmány.

Nemrég még a szőke láz tombolt. A cicás szemek amit tussal húzunk ki, a piros rúzs, a köröm cipő. S annak a hóbortnak is rengetegen hódoltak. Mert a nők, a lányok már csak ilyenek, meg akarnak felelni a tömegeknek, nem akarnak kilógni a sorból.
Hiba! Nagyon nagy hiba! és én azt mondom ( bár tudom nem sokat számít a véleményem), hogy merjetek mások lenni, merjetek kilépni a keretek közül.

Merjetek kilépni a tucatból, mert olyan, mint ti nincs mégegy.

xoxo. Tirza

Türelem, türelem

Tudom mostanában ne igazán postoltam, de ennek hamarosan vége, amíg én kiheverem az "írói" válságom addig ti reggeljetek. ;)  Aztán ha végeztünk jön egy új bejegyzés Tőlem Nektek!

 

Gyertek!

136. Zsoltár

Hála és mérhetetlen szeretet.
Ez minden amit ma este mondhatok.
Egy kedves barátom küldött egy igeverset ( a Bibliából ).
Arról szól, hogy adjak hálát,  mert Isten szeret és ez a szeretet örökké tart.
Ahogy végigondoltam hirtelen örülni kezdtem ott mélyen legbelül. Azért, hogy van miért áldanom Istent. Kivételesnek éreztem magam és érzem magam még most is.
MERT SZERET! Vágjátok..... szeret. Hihetetlen.
Nagyon hálás vagyok ezért, ami igazából minden számomra.

Én erről az örökké tartó szeretetről kaptam megerősítést a mai napon.

xoxo. Tirza

A népnek cirkusz kell

Kenyeret és cirkuszt a népnek.

Bölcs gondolat. És ez a több száz éves kijelentés ma is kőkeményen megállja a helyét. Az emberek, a korok, az értékrendek, a materiális világ ami körül vesz minket mind-mind változik, de egy alkotó elem mindig megmarad az emberek életében ami nélkül nem élet az élet. Ez pedig a dráma. Ugyanis nem bírjuk nélküle. Szükségünk van a hétköznapi életben arra, hogy történjen valami. Valami ami felborzolja a kedélyeket, mert ha minden szép és rendben van az annyira unalmas.

Sokszor mondjuk, hogy jajj mennyi minden történik velem, egy kész kabaré az életem... És pityergünk is emiatt, de valahol a szívünk mélyén örülünk neki és pontosan erre vágyunk. Nem enyhén paradoxon, de úgy gondolom, nem véletlen az, hogy a mai filmekben egyre több a drámai fordulat, a hihetetlen cselszövések, a pletykák. Egyre többször rabolja el a jó fiútól a hősnőt a rossz fiú és a néző közönség őrjöngve tombol, hogy na végre. Aztán amikor a  filmekhez képest a saját "unalmas" kis életükkel szembesülnek az emberek rájönnek, hogy dráma kell, azonnal, vénásan és nagy dózisban. Ha pedig nincs a környéken semmilyen forrás, akkor felhúzzuk a kesztyűt és előásunk valamit, generálunk egy két dolgot, csak, hogy pezsgés legyen. Így minden olyan Hollywood-i lesz és hihetetlenül izgalmas. Kedvünk kénye szerint vergődhetünk, játszhatunk dráma királynőt, upper east-side-i pletykás nagylányt, hihetetlenül kemény díííler fiút és a rossz fiút aki megmenti a szerencsétlen vergődő ártatlan kislányt.

A  mai korban nagy szüksége van az embereknek a drámára, a cirkuszra. Mi sem bizonyítja jobban, hogy megy a 35.-ik valóságshow, hogy keressük a tehetségeket. Miért? Hogy celebeket gyártsunk belőlük és újabb precedenst teremtsünk arra, hogy csámcsogjunk mások életén.

Úgy gondolom, hogy az emberiség dráma függő lett. Ezt a függőséget pedig leginkább a droghoz tudnám hasonlítani. Egy darabig minden szép és izgalmas, új és érdekes. Csak szállsz az események sűrű forgatagában, aztán mint minden, ez is elmúlik egyszer és utána nem marad csak az üresség, a fejfájás. Mikor kitisztul a kép meglátod, hogy saját magad kevered bajba.
Ez a tény annyira elkeserít és fejbe vág, hogy inkább magadba löksz még 1 adagot és minden kezdődik elölről.
Idilli képekben látod a világot, aztán hirtelen jön a sötétség. Valami elromlik, összetörsz és iszonyúan fáj, de végül kemény munka árán, néhány klisé kíséretében megtalálod a megoldást és minden szép itt a véle fuss el véle satöbbi....
S végül azt veszed észre, hogy nem is a saját életed éled, hanem egy halom filmből összevágott megálmodott valamit akarsz létrehozni, de végül kihullik a lábad alól a talaj és nem marad semmi csak a zord valóság és a dráma.

Na de kérdem én mindez megéri?

xoxo. Tirza

Egy kósza gondolat

Az utóbbi időben annyi minden történt. Annyi mindenről írhatnék. Fáradtság aztán lustaság, utcai esések, tovább tanulási bonyodalmak, azok a fránya mondatok amik úgy kezdődnek, hogy "Mi lett volna ha....?" és azok a pillanatok amikor úgy igazán unod már ezt az egészet. Írhatnék arról, hogy milyen nagy a kegyelem és mennyire hálás vagyok. Tehát rengeteg minderől írhatnék.

De igazán semmiről sem akarok írni és mégis leírnék mindent. Bele is kezdek. Nem mégsem. Inkább csak becsukom a szemem és engedem had lepjen el teljesen ez az érzés.

Ahogy behunyt szemmel fekszem érzem, hogy a nap simogat, a tenger morajlik én pedig mélyet szippantok a friss tengeri levegőből. Körülöttem a csodás természet és Te. Te aki ott vagy mindenben. Ha kinyitom a szemem látom, hogy minden ami körül vesz hangosan kiabálja, hogy szeretsz. Halvány félmosolyra húzom a szám s vissza csukom a szemem. Majd egy ismerős dallamra leszek figyelmes. Az ujjammal ütöm a  ritmust. A zene a bridgehez ér a pulzusom egyre gyorsabban ver. Kinyitom és azt veszem észre, hogy úgy pörgök mint a ringlispír. A talpam nyomot hagy a  nedves homokban.

Nevetve a földre zuhanok. És újra rád gondolok. Halkan éneklem a dalt az előadóval és közben pillangók repdesnek a gyomromban. Lágy szellő suhan át a parton. Érzem és tudom, hogy itt vagy. Hogy vigyázol rám és gondoskodsz rólam, hogy sosem hagysz el és mindig fogod a kezem. S te vagy az aki erőt adsz nekem.

Erőt amikor már legszívesebben kirohannék a világból. Stabil talaj vagy a taplam alatt mikor hirtelen megszédülök. Felemelsz a hullámok főle ha tombol a tenger és sűvít a szél. Két karod meg óv engem.

Kinyitom a szemem. Itthon ülök a gép előtt és írok. Miről? Egy érzésről egy bizonyosságról, egy élményről, egy megtörtént eseményről. Egy személyről.
Tova szállnak a sulis gondok, a fel nem tett kérdések ködbe vesznek. Az unalom, a lustaság, a fáradtság egyszerűen eltörpülnek.

Nem marad más csak egy kósza gondolat.

xoxo. Tirza

Csigaház és a mászóka

Sokat gondolkodtam már azon, hogy mit is írjak majd ha leülök a billentyűzet elé.  Végül egy olyan témára akadtam ami mindannyiunkat érinti így, vagy úgy. Ez pedig nem más, mint az a magas kőfal amit magunk köré szoktunk építeni. Az a tapasztalatom, hogy az emberek nehezen adják ki magukat. És annak ellenére, hogy véleményem szerint elég nyitott vagyok, sok bejegyzést és dalt írok amik mind apró darabkák belőlem azt kell, hogy mondjam én is gyakran bújok a csigaházamba vagy a váram falain belülre.

Miért? Azért, amiért ti is. Ha nem adod  ki magad teljesen, akkor nem ejthetnek mély sebet rajtad. Egyszerű védekező mechanizmus.

De tegyük fel magunkban a kérdést: Van ennek értelme ?

Nem hiszem.
Miért? Mert úgy gondolom, hogy nem élhetjük meg valódi mélységében az életet akkor, ha folyton körbepárnázzuk magunkat, nehogy megsérüljünk. Úgy ahogy a kisgyerekeket sem 5 m vastag szumó ruhában engedik el szüleik a játszótérre. Hiszen annak semmi értelme.

Ugyan az biztos, hogy a gyerek teljes épségben fog haza érni, de vajon élvezi is majd a kinn töltött időt? Határozottan nem. Hagynunk kell, had fedezze fel az új világot, ahol nem csak ő de más gyerekek is vannak, ahol van sok buktató, mászóka és fa amikről szépeket lehet esni. És úgy gondolom néha le is kell esni. Tudom, hogy nem túl kellemes ha plezúr van a könyökön vagy a térden, de nem tart örökké a seb. Egyszer majd begyógyul és az élménynek köszönhetően megtanulhatjuk, hogy az embernek kapaszkodnia kell a korlátba a mászókán és szorítani kell a faágat ha nem akar lepottyanni.

Nem rejtőzhetünk egy életen át a csigaházainkba. Ki kell lépnünk onnan, meg kell mutatni a világnak, hogy mi igenis létezünk, vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy éljük az életet minden velejárójával együtt. Ha kiadjuk magunkat akkor válhatunk csak igazán szerethetővé. Nem kell félni a lelki sebektől. Lehetséges, hogy tovább tart a gyógyulási folyamata, mint a fizikai sebeknek, de nem tartanak ökörré azok sem.

Nekünk pedig nincs más feladatunk mint kilépni a védőburokból.  És kapaszkodni a korlátba.

És mi lesz ha elesel? Hagyd, hogy Isten bekötözze a sebed.

xoxo. Tirza

Bemutatkozás

Egy egyszerű lány vagyok. Van aki rögtön kiismer, van aki soha. Szeretek írni, szeretek zenélni, szeretek alkotni, szeretek szenvedélyes lenni. S, hogy miért is írom ezt a blogot? Azért, mert olyan dolgokat szeretnék csinálni amiket szeretek ;)

xoxo. Tirza

Feedek
Megosztás
Címkefelhő